Húsvéthoz közeledünk, miközben lassan elhomályosul a karácsonyi ünnep. Mégis, magazinunk mostani írása ez utóbbiról szól. Gyerekeknek, szülőknek és pedagógusoknak.
Egy közkedvelt internetes fórumon becsapott albérlők panaszkodnak egymásnak, milyen gazul bánt el velük a főbérlőjük. Elképesztő történeteket olvashatnak itt a témával foglakozók. Most azonban nézzük meg az érem másik oldalát! Debreceni családok történeteit tesszük közzé, azokét, akik arra vetemedtek, hogy kiadják az ingatlanjukat.
Valószínűleg a péntekimádók alkotják hazánk legnépesebb táborát. Péntek köztudottan a hét utolsó munka- és tanítási napja. Délután véget ér az ötnapos robot, s végre megpihenhet kies országunk lakosságának túlnyomó része.
A történet hallatán elképedve csóváltam fejem: létezik ilyen? Miközben tudom: igen, hiszen éppen az előbb hallottam. Aki mesélte, ismerősöm, a megoldás pedig az intézkedő szervre jellemző.
A fiú, alig túl tizennyolcadik életévén, már egy börtön lakója. A rendőrök a nem túl eszes fickót és haverját nem mindennapi körülmények között érték tetten.
„Ott áll a lány, az út jobb oldalán,/Egy sárga rózsa, hervadt homlokán,/A szürke úton, csak várakozón,/Földvár felé félúton…” Idegességemben dúdoltam Bródy János: Földvár felé… c. örökzöldjét, mert ráeszméltem, bizony rossz irányba haladok.
A mai napig előfordul, hogy kisebb településeken élő idős emberek kiülnek a házuk kerítése elé eszkábált padjukra. Szomorú látvány az ölbe tett kezű, ráncos arcú, semmibe révedők, ahogy szinte érezni agyuk üresjáratát.
Az összefogás, segítség nemes erény. Hála az égnek, gyakoroljuk, s gyakran komoly szükség van rá. A veronai buszbaleset elszenvedőiért – túlzás nélkül leírható – ország-világ tenni akart. Példás az az érzelmi megnyilvánulás, jó akarat, amiről az olaszok tettek tanúbizonyságot, de itthon is.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.