Olvasmány

Az áruház parkolójában idős házaspár vonszolja megfáradt testét. Mintha térdig sárban küszködnének. Lépéseik lassúak, bizonytalanok. Minden lépés fáj. Küzdelem a méterekért.

Nem értem. Ennyi piától vízszintesben kellene lennem. Ehelyett egész nap dolgoztam, legyalogoltam tizenhárom kilométert, és még mindig állok.

Jobb kezemnél egy könyv: Hat és fél év a Gulágon – Rizák István emlékei, bal kezemnél egy másik könyv, egy nagyméretű: A gulág rabtelepei. Középen a laptopom, rajta a visszavonhatatlan üzenettel, amely vasárnap érkezett: Rizák Pista bácsi ma délelőtt 90 éves korában meghalt.

Bár az idei év már inkább az oltásokról, ezzel együtt a koronavírussal szembeni győzelmi esélyek nyilvánvaló növekedéséről szól, még mindig számos tevékenységünk szorul a virtuális térbe a járvány elleni védekezés jegyében. Nem volt ez másképp az államvizsgámmal sem.

Nem célom bakatörténetek közreadása. Teszem ezt annak ellenére, hogy a sorkatonai szolgálat tele van jobbnál jobb históriákkal. Fiatalság, bolondság – tartja a közhiedelem, s mi ifjú bevonultatottak képesek voltunk akár a legvadabb helyzetekbe is kerülni.