Olvasmány

„Eltűnt, mint Petőfi a ködben” – tartja a szólás, de van a költővel kapcsolatos más mondás is, igazi gyerekszáj rímelés: „Petőfi Sándor gatyában táncol”. Ez utóbbit gyorsan elintézem.

Még az átkosban történt (bár e jelzőről az akkor már éltek árnyaltabban vélekednek). A szocializmus már recsegett, ropogott, Kádár János szenilis vénemberré dementálódott, de a tanácsi közigazgatás még működött. Azért irodákban, hivatalos helyiségekben az elvtársasozáshoz szokott füleket egyre gyakrabban ütötte meg egy-egy uram, asszonyom megszólítás. A változás előszele is huzatossá tette a szobákat, termeket.

A Kossuth téren ragyogó, aranyban pompázó fenyő magasodik. A Nagytemplom környékén szinte égi fényű angyalok szállnak, a tér közepét pedig idén is, mint mindig, Betlehem díszíti, hirdetve, közel már a karácsony.

Az ezeréves Magyarország feldarabolásának századik évfordulója alkalmából leng a fekete gyászlobogó Debrecen főterén. Mialatt a vászon katonai tiszteletadás mellett méltóságteljesen kúszott a magasba, még az ég is az elcsatolt földekért könnyezett. Szó szerint.

A napokban olvastam egy történelmi magazin közösségi oldalán a kérdést: Ki lenne az a valaha élt személy, akivel szívesen találkoznál? Választásom Karinthy Frigyesre, a méltán híres és egyedülállóan zseniális szerzőre esett. Gyors mozdulatokkal bepötyögtem nevét, hogy mindenkinek tudtára hozzam döntésemet, majd tovagörgettem.