Mindannyiunk életében vannak helyszínek, amelyek látszólagos egyszerűségük, jellegtelenségük, hovatovább tökéletlenségük dacára kitörölhetetlen nyomot hagynak.
A november a csúnyábbik oldalát mutatja. Este minden nyirkos. Tócsákban ázó levelek erjedt szaga terjeng. Szmogon keresztül kiflihold erőlködik. Igyekezet reménytelen, ezernyi kémény ontja mérgező, holdat fedő füstjét. Autók, buszok hangja is (zaj)szennyezi a levegőt. Dugókban okádják a benzingőzt. Élhetetlen város.
A két novellát mintha ugyanaz írta volna. Pedig nem. Franz Kafka: Átváltozás c. alkotását 1912-ben alkotta. Örkény Istvánt ihlette a cseh-osztrák író témája és mintegy folytatásként vetette papírra A visszaváltozás c. munkáját. Keletkezése ideje ismeretlen, irodalomtörténészek az ötvenes évek végére teszik…
Végre koncert. Háromszoros hurrá! A sztár ugyan nem a szívem csücske, de most ez legyen a legnagyobb baj. A pandémia után mindegy. Fő az érzet: szabadság, zene.
Az áruház parkolójában idős házaspár vonszolja megfáradt testét. Mintha térdig sárban küszködnének. Lépéseik lassúak, bizonytalanok. Minden lépés fáj. Küzdelem a méterekért.
Jobb kezemnél egy könyv: Hat és fél év a Gulágon – Rizák István emlékei, bal kezemnél egy másik könyv, egy nagyméretű: A gulág rabtelepei. Középen a laptopom, rajta a visszavonhatatlan üzenettel, amely vasárnap érkezett: Rizák Pista bácsi ma délelőtt 90 éves korában meghalt.
Lassan másfél éve, hogy életünk részévé vált a szájat és orrot eltakaró textil. A maszk. Az a ruhadarab, amely használata kötelező, ám sokak számára kifejezetten kényelmetlen volt. A július azonban nem csupán az időjárásban hozta el az igazi nyarat, hanem a lakosság felszabadult a viseleti kötöttség alól is.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.