Magyarország – Anglia: 1-0. Hatvan esztendeje nem mondhattuk ki, hogy Magyarország legyőzte a világ máig egyik legerősebb válogatottjának számító Angliát. A mérkőzés természetesen ezúttal sem múlt el a magyarokat célkeresztbe állító politikai felhang nélkül.
Magyar bajnok, magyar kupagyőztes, ez utóbbi pedig igaz az U19-es mezőnyre is. Az érdekesség „csupán” annyi eme információk hátterével kapcsolatban, hogy mindez Romániában történt, a magyar csapatok átvették az uralmat a román labdarúgó versenysorozatok fölött. A hazaiak persze nehezen viselték és viselik a „megrázkódtatást”.
A Bajnokok Ligája döntőjének idén Párizs adott otthont. Az elmúlt esztendők alighanem egyik legemlékezetesebb és legbotrányosabb UEFA-fináléja volt. Mindez azonban aligha köszönhető magának a 90 percnyi professzionális futballnak.
Éledezik Debrecen, kezdődik a nyári pörgés, generációkon átívelően gondolják úgy a cívisvárosiak, hogy ideje a kellemes hétvégi estéket együtt a városban tölteni. A cívisváros egyes szegletei kifejezetten alkalmasak a baráti beszélgetésekhez, némely belvárosi közösségi pontoknak azonban kimondottan árnyoldalai is vannak. No, de miről is van szó?
A DEAC-Tungsram kosarasai számára véget ért hazai pályán az idei szezon. Hogy örülünk-e? Dehogy. Ennek a teljesítménynek még akkor se lehetne örülni és tapsolni, ha soha többet nem indulna újra a bajnokság, és most láttuk volna utoljára szeretett csapatunkat. Mégis ott motoszkál a gondolat, hogy ez csak egy szezon volt, ősszel pedig egészen más struktúrával, felállással vághatunk neki a következő idénynek.
A napokban történt, hogy egy mozgalmas egyetemi nap után csoporttársakkal szerettünk volna hazajutni. Az este ugyanis tartogatott további közös programokat, hiszen addig csupán a nap eseményeinek felében volt részünk. A DKV jóvoltából az izgatott várakozás kétségbeesett rohanássá fajult.
A középszakaszban a DEAC-Tungsram férfi kosárlabda csapata az egyetlen középházi gárda, amely valamennyi mérkőzését elveszítette. Az okok láthatóak a pályán.
Talán már nem is emlékszünk pontosan, milyen volt a legutóbbi feltámadási ünnepi hétvége, amit nem húzott keresztbe a járványhelyzet, a törvényi korlátozás. Az elmúlt évek húsvétjai csendben teltek, szűk körben, a harang is csak magányosan szólt vasárnap. Ám idén végre újra átélhettük, milyen együtt várni a körmenetet a családdal.
Naponta járom végig ugyanazt az utat az országban, a városban, háztól az egyetemig, meg a boltig, meg mindenhova. Ebből fakadóan különösen is megdöbbentő, hogy milyen árnyoldalakkal borított világot élünk, amikor egy-egy rendkívüli „kirándulás” során arculcsap a cudar valóság.
A Debrecen belvárosában elnyúló kis óvárosi utcák egyik jellegzetessége, hogy nehézkes a parkolás. A bajt pedig csak tetézi az útburkolat igen kellemetlen és zavaró minősége. A Fazekas Mihály utca az egyik élenjáró terület, ahol a lakók és az áthaladók számára már-már lehetetlen a biztonságos közlekedés.
Csaknem kettő teljes éve határozza meg életünket a járványhelyzet, a különböző korlátozások fizikai dimenziója. Vagyis határozta meg. Maszkot hordtunk, közösségi életünk egy plasztikkártyától függött. Ennek azonban vége – remélhetőleg egyszer s mindenkorra.
„Czibor most az alapvonalról, most Puskásnak adja, Puskás cselt csinál, lő… Gól, három-egy, gól, gól, gól, gól!" – kell ennél sokatmondóbb, ikonikusabb bevezető?
Ha a bálványimádás szót említem valakinek, az leginkább a katolikus templomban található, festett-fényes Jézus szobrokra gondol, amelyeket a hívek simogatnak, csókolgatnak, Istenként tisztelik – az Isten helyett.
Tényleg csak emberek válhatnak celebbé a 21. század digitális, közösségi média-sodrában? A tehetség már régen háttérbe szorult a showvilág elhatalmasodása miatt, de nyugodtan állíthatjuk, hogy napjainkban akár még egy gépjármű is a közvéleményt borzoló események főszereplőjeként válhat egy kis időre a legismertebb „celebbé”.
Elkezdődött egy új esztendő. Látszólag minden maradt a régiben, azonban mégis egy újabb lehetőséget kaptunk a sorstól, hogy megint megéljünk, nekirugaszkodjunk egy évnek és megpróbáljunk valamit kijavítani.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.