Művelődés

Petőfi Sándor elbeszélő költeményét, a János vitéz című remekművét mindannyian ismerjük, hiszen általános iskolában kötelező olvasmány, egy kedves, szívmelengető mese, amelyet színházban is szívesen lát a közönség.

A mai, meg nem álló világban, ahol az információk gyorsabban érkeznek, mint ahogy feldolgozhatnánk őket, a lassú olvasás olyan élmény, mint egy hosszúra nyúlt vasárnapi reggeli: megengedő, nyugodt, mélyre ható.

Többszörös, ütemes visszatapsolással, ha szabad élni a nem helyre illő kifejezéssel: vastapssal köszönte meg a közönség a Vojtina bábszínház művészeinek a Trisztán és Izolda című előadását vasárnap este. (Szabálytalan sorok egy nem szabványos előadásról.)

Az elmúlt évben kétszáz éves lehetett volna Jókai Mór, ha a Jóisten kegyes lett volna egyes magyar zsenikhez, mint a hazánk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb prózaírójához. De sajnos, a teremtő és gének neki is csak 79 évet adtak. A legtöbb magyar olvasnivágyó Jókai Mórt csak a regényeiről ismeri, és csak kevesen tudják, hogy bizony rímeket is faragott. Nem is akármilyeneket. Szóljon erről ez a kis, de nem jelentéktelen beszámoló Erdei Sándor debreceni újságíró, költő, irodalmár tollából!

Napjainkban mindannyian tapasztaljuk, milyen rosszindulattal vannak egymás iránt az emberek. Már gyermekként is csúfolják, kiközösítik azt, akinek valamilyen testi hibája van vagy helytelenül formálja a szavakat. Sajnos sok felnőttre is jellemző, hogy a külsőségek elvonják a figyelmüket a belső értékekről. Sokunk számára tükröt tart és megannyi tanulságot rejt a Csokonai Nemzeti Színház A kripli című előadása.