Egyes magyar város(ok)ban épülnek, megújulnak a színházak, a fővárosban pedig jelenleg is van olyan teátrum, amely a megszűnése ellen küzd. Egészen elképesztő, hogy a színművészet megbecsülése az évtizedek során, a magyar színházi élet virágkora óta szinte semmivé lett.
A vizes világbajnokságot idén hazánk rendezi. Milák Kristóf Milákcsúccsal, akarom mondani, világcsúccsal világbajnok. Mindeközben pedig a „szabályok” majdnem egy ember életébe kerültek. Mennyit is ér egy ártatlan ember élete?
Tehát az állítás, amellyel a közösségi oldal kommentszekciójának „szakértő hősei” valamennyien egyetértenek: az angolok legyőzése, az olaszokkal játszott szoros meccs és a németek elleni döntetlentől függetlenül a magyar futball kiábrándító és néhány véletlen jó szerepléstől még nem kell falnak menni. Kérem? Normális?
Megcsalta, szakítottak, összejöttek, beperelte, kimondta, elkezdődött, vége… és még sorolhatnám ezeket az alighanem közhelyessé vált bulvárjelszavakat. Kétségtelen, hogy ezek az elfajzott tabloidkifejezések uralják napjaink közéletét.
Magyarország – Anglia: 1-0. Hatvan esztendeje nem mondhattuk ki, hogy Magyarország legyőzte a világ máig egyik legerősebb válogatottjának számító Angliát. A mérkőzés természetesen ezúttal sem múlt el a magyarokat célkeresztbe állító politikai felhang nélkül.
Magyar bajnok, magyar kupagyőztes, ez utóbbi pedig igaz az U19-es mezőnyre is. Az érdekesség „csupán” annyi eme információk hátterével kapcsolatban, hogy mindez Romániában történt, a magyar csapatok átvették az uralmat a román labdarúgó versenysorozatok fölött. A hazaiak persze nehezen viselték és viselik a „megrázkódtatást”.
A Bajnokok Ligája döntőjének idén Párizs adott otthont. Az elmúlt esztendők alighanem egyik legemlékezetesebb és legbotrányosabb UEFA-fináléja volt. Mindez azonban aligha köszönhető magának a 90 percnyi professzionális futballnak.
Éledezik Debrecen, kezdődik a nyári pörgés, generációkon átívelően gondolják úgy a cívisvárosiak, hogy ideje a kellemes hétvégi estéket együtt a városban tölteni. A cívisváros egyes szegletei kifejezetten alkalmasak a baráti beszélgetésekhez, némely belvárosi közösségi pontoknak azonban kimondottan árnyoldalai is vannak. No, de miről is van szó?
A DEAC-Tungsram kosarasai számára véget ért hazai pályán az idei szezon. Hogy örülünk-e? Dehogy. Ennek a teljesítménynek még akkor se lehetne örülni és tapsolni, ha soha többet nem indulna újra a bajnokság, és most láttuk volna utoljára szeretett csapatunkat. Mégis ott motoszkál a gondolat, hogy ez csak egy szezon volt, ősszel pedig egészen más struktúrával, felállással vághatunk neki a következő idénynek.
A napokban történt, hogy egy mozgalmas egyetemi nap után csoporttársakkal szerettünk volna hazajutni. Az este ugyanis tartogatott további közös programokat, hiszen addig csupán a nap eseményeinek felében volt részünk. A DKV jóvoltából az izgatott várakozás kétségbeesett rohanássá fajult.
A középszakaszban a DEAC-Tungsram férfi kosárlabda csapata az egyetlen középházi gárda, amely valamennyi mérkőzését elveszítette. Az okok láthatóak a pályán.
Talán már nem is emlékszünk pontosan, milyen volt a legutóbbi feltámadási ünnepi hétvége, amit nem húzott keresztbe a járványhelyzet, a törvényi korlátozás. Az elmúlt évek húsvétjai csendben teltek, szűk körben, a harang is csak magányosan szólt vasárnap. Ám idén végre újra átélhettük, milyen együtt várni a körmenetet a családdal.
Naponta járom végig ugyanazt az utat az országban, a városban, háztól az egyetemig, meg a boltig, meg mindenhova. Ebből fakadóan különösen is megdöbbentő, hogy milyen árnyoldalakkal borított világot élünk, amikor egy-egy rendkívüli „kirándulás” során arculcsap a cudar valóság.
A Debrecen belvárosában elnyúló kis óvárosi utcák egyik jellegzetessége, hogy nehézkes a parkolás. A bajt pedig csak tetézi az útburkolat igen kellemetlen és zavaró minősége. A Fazekas Mihály utca az egyik élenjáró terület, ahol a lakók és az áthaladók számára már-már lehetetlen a biztonságos közlekedés.
Csaknem kettő teljes éve határozza meg életünket a járványhelyzet, a különböző korlátozások fizikai dimenziója. Vagyis határozta meg. Maszkot hordtunk, közösségi életünk egy plasztikkártyától függött. Ennek azonban vége – remélhetőleg egyszer s mindenkorra.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.