Dombostanya, az Isten háta mögött...

Dombostanya vége - ahol kezdődik az élet

Debrecen városközpontjától (Kossuth u.– Piac u. sarok) közúton 14 km-re, vasúton a Nagyállomástól szintén 14 km-re található Dombostanya. Az Isten háta mögé eldugva, úgy néz ki, mintha nem is az ország második legnépesebb településének városrésze lenne. Dombos felfedezésére indultam.

„Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” – énekelném a magyar nótát Dombostanya felé autózva, mert az utamon végig akácsorok, -ligetek, -erdők mellett, között haladtam. „Iszik, vagy vezet” választási lehetőségből az utóbbi választottam, így pityókás jókedvem nem kerekedve, a kornyikálás is elmaradt. A rengeteg homokot látva azért elgondolkodtam, hogy Domboshoz és a dalra fakadáshoz valami homoki vinkó illene. Ami biztos: aki végigmegy az akácos úton, az garantáltan elfárad, míg kiér.

Gyalog vagy autóval? Ez a kérdés, mert buszközlekedés nincs arrafelé. Vállalkozó üzemeltetett járatával is csak a Gáspár György kertig buszozhat a Dombosra igyekvő. Onnan marad a trappolás, esetleg stop.

Az út keskeny. Kilométerenként kitérőket alakítottak ki, de a kutya sem használja azokat. A türelmetlen sofőrök hajtanak, mint a meszes (60 km/h a megengedett sebesség), leszorítják a vele szemben közlekedőket.

Alternatíva a vonat. A vasúti átjáróban előttem húzott el a mátészalkai (amúgy Fehérgyarmatig közlekedik) vonat, nem éppen hajlobogtató tempóban. A szerelvény erősen csattogott a gyenge síneken. A vasúti pálya felújításért könyörög. A dízelmozdony is nyöszörgött, csörgött, nem véletlenül Csörgő a beceneve. Erőlködnie nem volt muszáj, a három vagon ráncigálása nem okozhatott gondot az 1380 lóerős gépnek. A szerelvényt a 2154-es sorszámú húzta, amelynek van még egy becézése (erős sárga színe miatt: Mustáros). A vonatok megállnak a dombosi megállóhelyen. A helyi utasok 15 kilométert zötykölődnek a Nagyállomásig. A menetidő 16 perc…, ha nem késik, márpedig a MÁV-nak ez az a viszonylata, amelynek járatai a legtöbbet késnek országos mezőnyben.

A tanya központjába érkezve a ’30-as években épült, jellegzetes Klebesberg-féle iskola épülete előtt fékeztem. Bár a tanulók számára kitört a vakáció, az épületből gyerekzsivaj hallatszott. Az éppen arra kerékpározó fiútól érdeklődtem, mire felvilágosított: az épületben óvoda működik. Ha már volt szíves megállni, gyorsan megkérdeztem:

- Milyen itt élni?

- Elmegy… – jött a válasz rövid hümmögés után -, de a város messze van. Nehéz oda bejutni. – azzal már tekert is tovább.

Az óvoda különben a Tank utcában található. A helyiek szerint azért, mert a negyven évig ideiglenesen hazánkban tartózkodó Vörös Hadsereg Debrecenben állomásoztatott tankjai a tanyán keresztül dübörögtek a hajdúhadházi lőtér felé, az átcsörtetés után pedig a portól órákig alig lehetett látni.

A városrészben egy üzemelő élelmiszerboltra leltem. Háziorvos hetente kétszer rendel. Körzeti megbízottnak is van irodája, de jól láthatóan használaton kívül.

Meglepő módon két körforgalom is szabályozza a helység közlekedését. Nem mintha kocsi kocsit érne, a délutáni csúcsforgalomban bedugulnának a dombosi utcák… Apropó, utcák! Három aszfaltcsíkot számoltam, a többi homokút. A település minden végén pirossal áthúzott várostábla jelzi a tanya végét. Onnan földutak vezetnek a semmibe…, illetve nem, mert a szanaszét ágazó keréknyomok mind elvezetnek egy-egy épülethez. Csaptam is egy kört. Csaholó kutyák jelezték érkezésem. Kíváncsi emberek siettek a kapuhoz, bámulták az elmenőt. Esemény lehetett egy idegen megjelenése.

A Tank utcára visszaérve a parlagi romtemplom után érdeklődtem. Először egy siető idős nénit szólítottam meg. Kérdésemre kérdéssel válaszolt:

- Szombat van, vagy vasárnap?

Értetlenül meredtem rá, mire magyarázkodni kezdett:

- Sietek az istentiszteletre. Nem akarok elkésni.

- De néni! – tértem észre – Ma szerda van.

Az öregasszony még hebegett öregségről, felejtésről, templomhegyről, de végül is nem tudtam meg tőle semmit.

Visszaértem az óvoda elé. Egy kocsi utasait kérdeztem:

- Ott van a vasút mellett, de pontosabban nem tudom – irányított egy férfi legjobb tudása szerint.

Aztán hosszabb egyeztetést követően nagyjából sikerült behatárolni a helyet. Még két férfinél tájékozódtam. Meglepő módon egyikőjük sem bővítette helyismeretemet. Bosszankodtam, amiért egyetlen tájékoztató táblára sem leltem, amely könnyítette volna eljutásom, de útnak indultam.

A megadott hiányos paraméterek ellenére ráleltem a templomromra. Igaz, keresztül kellett vágnom egy mezőn, de a lényeg, hogy eljutottam. A megtalálás öröme hamar lelohadt, mert siralmas látvány fogadott. Műemléket ily barbár módon megrongálva még nem adatott szerencsém látni. Téglák szanaszét. A kripta előtt a rom tégláiból tűzhelyet építettek. A falon graffitik. Szemét, szemét, szemét, két fekáliás rövidnadrággal „színesítve”. A kriptára helyezett műmárvány ismertető félbe törve.

Valamikor Parlag néven település volt a környéken. A templom az 1200-as években épült. Bővítése a XIV. század elején történt. Az 1348-as vagy 1410-es földrengés alaposan megrongálta. Új templomot emeltek toronnyal, a szentély közepén kriptával. A falu az 1660-as török hadjárat után elnéptelenedett, a templom súlyosan megrongálódott. A templom romjait 1908-ban, majd 1985-ben tárták fel. 1993-ban emlékművet állítottak.

A mezőn visszafelé hajtva, a romtól kétszáz méterre egy gazda, földje határainak jelölésére használta a rom darabjait.

A látottak alapján Dombostanya rég túl van fejlődése csúcsán. Népessége csökken. Kevés új házat láttam. Több porta kerítésén is tábla hirdette: „Ez a ház eladó”. Ugyan, kinek vágyálma manapság Dombostanyára költözni?

Dombostanya a város „mostohagyermeke”. Az éves költségvetésből vajmi kevés juthat errefelé. Az ide csurgatott kevés pénzből nem körforgalmakat kellett volna építeni, hasznosabb célokra is elkölthető lett volna.

Somogyi Ferenc

Hozzászólások

Dombostanya, az Isten .....

Tisztelt Somogyi Ferenc! Szeretnék pár megjegyzést tenni a cikkéhez. Tény és való, elég mostoha körülmények között érünk ki Dombostanyára. Mi, akik ott élünk minden áldott nap megtapasztaljuk, hogy milyen szeméthegyek között tudjuk megközelíteni otthonunkat. Próbálunk tenni ellene, de sajnos, tehetetlenek vagyunk, mint ahogy a HATÓSÁG is. Igen, a Templom rom. Még emlékszünk rá, hogy 2000 környékén nagyon szépen rendbe tették. Sajnos, a kirándulók, turisták az évek alatt széthordták, ellopták, még a kerítést is szalonnasütéshez, főzéshez használták fel. Nagyon sajnáltuk. Azt, hogy egy ott élő gazda a rom darabjait a földje határának a jelölésére használná, ezt kétlem és visszautasítom. Mi, akik a közvetlen közelében élünk, átmegyünk összeszedjük az ottfelejtett szemetet, alkalomadtán eloltjuk a parazsat, amit a kirándulók elfelejtettek eloltani. Sajnos, ez a hozzáállás - amit itt is tapasztalunk - elfogadott. A cikkét - most olvastuk - utólag is köszönjük. Legalább tudtára adta a városnak, hogy van egy mostohagyereke. Tisztelettel: akik szeretnek ott élni

válasz

Tisztelt Levélíró! Köszönöm, hogy olvassa újságunkat, reagált cikkemre. Eléggé régen jelent meg. Anno, bejártam Dombostanyát, természetesen felkerestem a romtemplonot is (valótlant nem akarva írni róla) Megható az Önök gondoskodása. Nem is tudom, mikor láttam, tapasztaltam utoljára hasonlót. Megemelen Önök előtt kalapom. Visszaadják a hitet, miszerint az országban élnek emberek, akik pénz és érdek nélkül is törődnek környezetükkel. Üdvözlettel: Somogyi Ferenc

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.