Bizony, halála után még száz esztendő kellett ahhoz, hogy megkapja a rangjához méltó megítélést a magyar felvilágosodás (úgy is, mint Aufklerung) legnagyobb költője, Csokonai Vitéz Mihály (Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.).
Nem hiába írta keservében: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Sok igaztalan kritika érte, leginkább fájó a Kölcseyé, menti a Himnusz íróját, hogy őszintén hitt az igazában, s nem egyfajta számításból akarta a cívis lírikust elparentálni. Leginkább a könnyedségét vetette szemére, a „komolytalanságát”; a legunalmasabb középszerű német fűzfapoétákat is különbnek tartotta nála. S persze Kazinczy is ártott neki szépen, de megkapta méltó büntetését: őt ma - mint lírikust – össze sem lehet hasonlítani Csokonaival. S még mi mindent írt a rövid életű Géniusz! A Karnyónét s a Dorottyát, ezeket ma is játsszák a színházak a publikum nagy mulatságára. Mondhatni: Csokonai az első világirodalmi rangú költőnk. Utána voltak még igen sokan, mert a líra a magyar irodalom legkövérebb tehene.
Most csak azért is egy kisebb (de nagyszerű) versét adjuk itt közre.
(es)
Csokonai Vitéz Mihály:
A poétákban lakó istenség
Verselők! felőletek
Hírdetik, hogy bennetek
Lakna istenség,
Akinek lehellete
Bennetek lángot vete
S lelketekbe ég.Verselők! én rólatok
Íly erőt nem mondhatok,
Bennetek van az.
Ámde kezd egy isteni
Lelket lelkem érzeni,
Már az szentigaz.Verselők! ez gyújtja meg
Lángomat, s csak úgy leszek
Én is verselő.
Kérditek talám nevét,
Aki lelkemnek hevét
Szerzi? Lilla ő.(1803)
Új hozzászólás