Látszólag talán semmi közös nincs Egerben és a cívisvárosban. Nyilván mindkettő megyeszékhely, fontos történelmi, kulturális és sportvárosok egyaránt. A maga nemében azonban mégis eltér egymástól a két legendás város. Egy valami mégis hamisítatlanul közös: a Debreceni Egyetem.
A minap az emberség, az emberi érzések legőszintébb megnyilvánulásával találkoztam én, valamint az egyik kedves cimborám. Az este egy átlagos, visszafogott dumálgatásnak indult a város egyik népszerű bárjában…
Derűsen sétálgató párok, a nagyerdei ködszínház környékén vidáman szaladgáló gyerekek, kutyusaikkal játszó gazdik,a vidámpark felől örömmel sikongató gyerkőcök élvezik a közös kiruccanást szüleikkel.
A ma idősebb férfiak fiatalon nem kerülhették el a sorkatonai szolgálatot. Bár igyekeztek kibúvókat találni, ez csak keveseknek sikerült. Így egyenruhában tölthették életük másfél-két évét. A szolgálat ideje minél távolabb kerül, az élmények többsége is megszépül. A rosszak, a mindennapok kis szenvedései, kitolásai felejtődnek, de marad még így is rengeteg történet.
Fiatalon belerohadni, belepusztulni a vodkagőzösen hallucinált kommunista álomvilágba, a marxista-leninista utópiába, vagy kimenekülni Nyugatra, Amerikába, hogy megvalósítsam az álmaimat? Sokakat foglalkoztatott ez a kérdés az ötvenes években Magyarországon.
János ugyanabban az időben jött haza a templomból, amelyben szokott. Pontban fél 12 előtt 5 perccel. Letette a biciklijét az udvaron, majd benyitott a házba, ahol a sógornője az utolsó simításokat végezte a vasárnapi ebédre készülő oldalason a szűk kis konyhában.
A világ leggyakrabban feltett kérdése a miért? Az embert a kíváncsiság hajtja. Szűkebb-tágabb környezetéről szeretne minél többet megtudni, megismerni. Ez a vágy a kíváncsiság komolyabb része, de van vidámabb oldala.
A nénike szerette az itókát. Hat éve megözvegyült. A családi fészekből rég kirepültek gyerekei. Mindkét fiú elhagyta az országot. Németországban, Hamburgban élnek, dolgoznak. Évente kétszer, húsvétkor és karácsonykor látogatnak haza. Anyukájuknak vettek egy okostelefont, azzal tartják a kapcsolatot.
Sokan próbálták már megfejteni a művészi alkotófolyamat műhelytitkait. Ez azonban szinte lehetetlen, mivel művész és művészete állandó körforgásban együtt fejlődik. Rakovszky Zsuzsát kérdezem írói pályájának, illetve életútjának összefüggéseiről, és a beszélgetés végére kirajzolódik a művészi én szuverenitásából fakadó erőforrások kemeríthetetlen energiája.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.