2001. szeptember 9-én délelőtt gyönyörűen sütött a nap New Yorkban. Előttem magasodott a World Trade Center iker tornya, nem is tudtam igazán befogni az amatőr fényképező gépemmel, a nyakam megmerevedett, amíg próbálkoztam. Körben a hatalmas téren hömpölygött az emberáradat, a bejáratoknál óriási tömeg várta, hogy a liftek felrepítsenek mindenkit a magasba.
Én csak azért nem álltam közéjük, mert előző nap már több felhőkarcoló tetejét megjártam, meg különben is, kezdődő fóbiám és tériszonyom visszatartott. Bóklásztam a félvárosnyi előcsarnokban, és nézegettem a méretes márványtáblákat, amelyeken azok a nevek szerepeltek, akik pénzükkel segítették a gigantikus épület együttes megvalósítását. Az egyik mozgó árusnál kóser hot dogot vettem, állítólag csirkéből készült a virsli, ezt ették muszlimok és kipás chaszidok is a helyszínen. Minden békés, derűs, kissé bábeli volt. Már csak négy napom volt Amerikában. Öt hetet töltöttem kint akkor, bérautóval bejártam Kanadát és az USÁ-t egyaránt. Montreálba kellett visszavezetni, 12-én onnan indultam volna haza. Akkor még úgy tűnt!
11-én reggel a kanadai metropolis lüktető napját kezdte. Én is kicsit tovább bóbiskoltam, előző napon visszavittem a bérelt Buickot, úgy terveztem, elmegyek ebédelni a Forma 1 királyához Villenov-höz. Volt egy autogramom tőle, meg be is mutattak, megbeszéltük az interjút. Fél kilenc volt. A fürdőszobában lassan engedtem a vizet a hátamra, élveztem, ahogyan masszíroz a zuhany. A rádióban AC/DC szólt, a mai napig imádom az ausztrál rock bandát.
Egyszer csak iszonyúan verte a fiam az ajtót.
- Apa! Azonnal gyere ki, nagy baj van!
Ottani idő szerint a reggelizés idejében történt az első repülőgépes eset. Dermedten néztem a képernyőt, fel sem fogtam, mi történt. A helyiek fordították franciából angolra, de olyan össze-vissza, hogy lenémítottam a készüléket és csak bámultam. Hányinger kerülgetett, szédültem és nem tudtam mire gondolni. Aztán nem sokkal később jött a másik gép. Remegtem a sokktól. Ekkor már tudtuk, hogy a második világháború óta a legnagyobb terrorcselekménynek lehettem szemtanúja.
A döbbenet és a harag ült ki mindenkinek az arcára. Két óra múlva lezárták a földrész légterét, se ki, se be. Nekünk másnapra szólt a repülőjegyünk a KLM-mel Amszterdamba, majd onnan haza. A repülőtéren csak az automata válaszolt a telefonokra. Azonnal kimentünk, de már az épületbe is alig engedtek be. Síró, reszkető, üvöltő tömeg mindenütt. A pultok előtt kiabáló, csomagjaikat huzigáló, különböző nációk tagjai, köztük sok arab is, akik meg sem mertek szólalni. Négy óra múlva sorra kerültem, de a pultnál ülő hölgy csak széttárta a kezét. Hosszas alkudozás és az újságíró igazolványom lobogtatása után átírták a jegyünket két héttel későbbre, de nem bíztattak semmivel.
Itthon is mindent tudtak, a lányom sírt Debrecenben, nem sejthette, mi lesz velünk.
Visszamentem a rokonokhoz, újabb autót béreltem, és elindultam Torontóba. Az akkori lapom főszerkesztője azt mondta, ha már így alakult, küldjek napi anyagot a kinti magyarokról, de kizárólag Kanadából. Megtiltotta, hogy visszamenjek New Yorkba. Pedig hajtott a vérem, de a góré közölte, egyetlen fillért sem ad, ha átlépem a kanadai-USA határt.
Így aztán maradtam, írtam rendesen, szerencsére feloldották egy hét múlva a légtér zárlatát és hazajöttem.
Talán jobb is ez így...
Weisz György
Új hozzászólás