Befejeződött az aratás. Estefelé az aratók a kocsmában öblögették le a pelyva porát. A beszélgetésfolyam Tisza-lustán kanyargott erre-arra, míg a temető szellemeire nem terelődött a szó.
Jani, a vállas legény vitte a szót:
- Boris ángyikától hallottam: a minap a Juhász Pista becsiccsantott a mátkájánál. Anyósjelölje itatta. Nem tudni, mi végből… No, hogy szavam ne feledjem: hazafelé az útja a temetőn át vezetett. Ott aztán meglátta a Farkas Józsi szellemét… Tudjátok, Józsi az alvégről… Hónapja, ha temették… Na, szóval a szellem megkérdezte: „Aztán Pista, fogtál-e halat a patakban?” … Az úgy megijedt, hogy azonmód meghalt.
A halálhírt döbbent csend fogadta.
- Én nem vagyok ijedős – robbantotta szét a megrendült hallgatást a hőzöngő Gyula. - Fogadjunk, hogy kimegyek a temetőre!
- Teletojod a gatyádat! - cukkolták a társak, hiszen Gyulát szájhősként ismerték a környéken.
- Nem hiszitek? – sértődött meg vállalása gúnyos fogadtatásán.
- Csak a szádat jártatod – legyintett Jani.
- Igenis, most kimegyek a temetőre… - bizonygatta -, és elhozom az Annus fejfáját.
- Akit tegnap temettek?
- Igen, annak! – bólogatott dacosan, mindenre elszánt tekintettel vizslatva hallgatósága reakcióját. – Na, mit fizettek, ha elhozom? – vetette oda kihívóan a többieknek.
- Vendégem vagy egy literre! – kiáltott oda Pali, a kocsmáros a söntéspult mögül.
A szájhős elégedett fejbólintással nyugtázta a felajánlást. Szedte is cókmókját, fordult ki az ajtón.
- Ez tényleg elmegy – jegyezte szederjes ajkú borzongással a falu bolondja.
- El – mormogták a többiek is, hirtelen nőtt csodálattal tekintve a távozó után.
Az izgatott, türelmetlen várakozás feszült csendje telepedett az ivó közönségére. Néha-néha poharaikból hörpöltek egyet, egyet, de csak, hogy teljen az idő. Szemük a kocsma kakukkos órája és a bejárat között ingázott. A percek ólomlábon cammogtak.
Nem telt bele negyedóra, Gyula ziháló tüdővel, szemében a teljes kimerültség bágyadt tekintetével esett be a helyiségbe. Egyik kezével a szívét masszírozta, a másikban azonban diadalittasan tartotta a fejfát.
A bátorságot az elismerés önfeledt kiáltásai váltották. Addig a várakozás feszültségétől székeken feszengő cimborák felpattantak, siettek a szájhőshöz, hátát lapogatták lapáttenyereikkel. Az ünnepelt minden barátságosnak szánt csapás alatt rogyadozva indult a söntéspult felé.
- Ez igen! – csettintett elismerően a kocsmáros, csatlakozva a gratulálók népes táborához, azzal a pultra rakta felajánlását, a liter, a rávetülő lámpafényben bíborszínben tündöklő vörösbort. – Fogyaszd egészséggel! Megszolgáltad.
Gyula nemes gesztussal, az érte aggódó szurkolóknak kínálta nyereményét. A cimborák kitörő örömmel fogadták az asztalukhoz vándorló flaskát. Gyula mindenkinek töltött, azok pedig az ő egészségére, merészségére ürítették.
- Jól van, fiú… - törölte meg bortól nedves szája szélét Jani, a társaság kinevezetlen szóvivője. Komolyra fordította a szót -, de most vidd vissza a fejfát! Holtában ne bántsd az Annust, ne szomorítsd a szüleit!
- Fogadjunk, mégegyszer nem mered megtenni! – vélekedett Jozsó, a kocsmáros nagyobbik fia, aki nagyjából egyidős a bátor temetőjáróval.
Gyulát szíven ütötte a kétkedő hang. Eltorzult ábrázattal gyúrta mellkasát. Az elmúlt percekben élvezte a diadalt, most meg itt van ez a taknyos Jozsó, ez a visszamaradt növésű, pelyhedző állú, haját pomédázó, piperkőc, aki megkérdőjelezi bátorságát.
- Visszamegyek én! – vágott vissza a kétkedőnek, harsányságával is acélozva akaratát. - Nem félek én se Istentől, se embertől! - váltott hőzöngőbe, igazolva szájalásáról terjengő vélekedést.
- Nem kell hősködni… - csitították többen is, de Gyulát már nem lehetett a szándékától eltántorítani.
- Ha Gyula visszamegy a temetőbe, újabb liter bort adok! – adta meg a kocsmáros kegyelemdöfést a szájhős esetleges visszakozásának.
A másodszor temetőre készülőnek felderült a képe, tovahessentette bosszúságát, amit Jozsó beszólása borzolt.
- Tegyétek a bort az asztalra! – utasította magabiztosan cimboráit. - Vegyétek úgy, hogy mindjárt itt vagyok! – azzal sarkon fordult és határozott léptekkel hagyta el az ivót.
Ezúttal az izgalomnak, feszültségnek nyoma sem volt. A vendégek természetesnek hitték: Gyula visszamegy, leszúrja a fejfát és jön is vissza.
- Csak az első nehéz… - dünnyögte Potyó, a bivalyerős kondás. Azért csak dünnyögött, mert az elmúlt egy-két órában három liter vinkót is lecsurgatott a torkán, ennek következményeként pedig lelassult nyelve forgása.
Eltelt tíz perc, húsz, harminc. Gyula sehol. A krimóban sűrűsödött a feszültség. Percenként pislogták a kakukkos óra vánszorgó mutatóját. Már a bor sem ízlett.
Az óra tizenegyet kakukkolt.
- Gyerünk, nézzük meg, mi van a fiúval! – fogyott el leghamarabb türelme Janinak. Látva a félelmet tükröző tekinteteket, hozzátette: - Ne izéljetek már! Sokan vagyunk. Együtt nem lesz semmi baj!
A cimborák némán, beleegyezően bólintottak, ám a félelem nem hunyt ki szemükből.
Holdmentes, csillagos augusztusi éjszaka volt. A Gyulát megkeresni induló társaság a sötétben botladozva araszolt a halottak nyughelye felé. Valakitől gyertya került elő. Jani meggyújtotta, és a csapat élére állt.
A temető kapuján felirat: „Feltámadunk!”
- Ettől félek - bökött Jani az egyszavas jóslatra, beismerve: ő is fél, de azért továbblépett a fekete kulimászban.
Vagy ötven méter megtétele után lelassult, bizonytalanná vált. Tett még néhány tanácstalan lépést, aztán megállt:
- Tudja valaki, hova temették az Annust? – fordult a követőkhöz.
- Én tudom - jelentkezett Jozsó. Előrelépett. A csapatvezető átadta a gyertyát. Intett - gyertek utánam!
Tíz méterrel odébb balra fordultak, elhaladtak a ravatalozó előtt. A kerítéshez közeledtek. Váratlanul hangos „Jézus Mária!” hagyta el Jozsó száját. A gyertya imbolygó fényénél meglátta Gyulát. A szájhős a fejfára dőlt, mintha elfáradt volna. Keze élettelenül lógott alá.
- Ez meghalt - állapította meg Jani, döbbenettől reszkető hangon.
- Meg - suttogták többen is.
- Annus szelleme ölhette meg - sziszegte alig hallhatóan a kondáslegény Potyó.
A többinek több se kellett! Addig is gyenge lábon álló bátorságuk tovaillant, inaszakadt futásnak eredtek. Futott, ki, merre látott, csak minél hamarabb kívül kerüljenek a temetőn.
A szájhős temetése után néhány nappal a falu öregjei arról kezdtek suttogni, hogy amikor Gyula a lány sírjánál leszúrta a fejfát, hosszú kötényét is átdöfte. Amikor felegyenesedni próbált, nem engedte a fejfa. A fiatalember annyira megijedt, hogy azon hideglelésében megállt a szíve.
Valójában infarktus végzett vele. Élete motorja nem bírta a rendkívüli izgalmakat.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás