Kultúra

1974-ben elindultam a televízió Riporter Kerestetik című vetélkedőjén. Kilencszáznyolcvanan ültünk az akkori Ganz-Mávag Művelődési Központ termeiben, és írtuk meg az első tesztet, amely hivatott volt arra, hogy kiszórják a nagyobb többséget. Maradtunk százhuszan, és két hét múlva megkezdődtek a selejtezők, nagyobb csoportokban.

Hat óra ötven. A köd lomhán száll föl az üvegablak előtt. Az alig fűtött személyvonat néhány perce van úton, de már érezni a kinti levegő áramát. Ketten vannak a félhomályos fülkében. Hamar jön a kalauz. Először az idősebb férfi jegyét kezeli, aztán a tanárhoz lép. Ő átnyújtja a félárús, „12 táblás” papírját, és szorosan hozzá a jegyet. De az kevésnek bizonyul.

Véletlenül. Pedig nagyon akartam évekig, de nem kellettem. Utálták az illetékesek, hogy haknizom, az éjszakában dolgozom, meg a nappalok is foglaltak voltak. Reggel nyolctól munkahelyem volt, aludtam három órát, majd irány a színpad, meg a lokál. Nem sírok, szerettem. Ez volt az életem, és mi tagadás,  jól is  kerestem. De vonzott az újságírás.

Éppen a Kölcsey Művelődési Központban bóklásztam, amikor összefutottam egykori technikumi társammal, aki éppen a Napló pártrovatának volt a vezetője.

Sajnos, arra halad a világ, hogy egyre kevesebb a szakmájához jól értő fényképész, akiből jó fotós, fotóriporter lehet. Egy amerikai laptól nemrég több tucat fotóriportert bocsátottak el, helyettük pedig „okostelefonokat” adtak az író újságíróknak, pótlandó a fotós szakembereket. A minőségi pótlás persze soha nem történik meg! Nagy Gábor fotóriporter, fotós tanár gondolatai voltak ezek azon a kiállításon, amely február 11-én nyílt a Méliusz könyvtárban.