Olvasmány

Még az átkosban történt (bár e jelzőről az akkor már éltek árnyaltabban vélekednek). A szocializmus már recsegett, ropogott, Kádár János szenilis vénemberré dementálódott, de a tanácsi közigazgatás még működött. Azért irodákban, hivatalos helyiségekben az elvtársasozáshoz szokott füleket egyre gyakrabban ütötte meg egy-egy uram, asszonyom megszólítás. A változás előszele is huzatossá tette a szobákat, termeket.

A Kossuth téren ragyogó, aranyban pompázó fenyő magasodik. A Nagytemplom környékén szinte égi fényű angyalok szállnak, a tér közepét pedig idén is, mint mindig, Betlehem díszíti, hirdetve, közel már a karácsony.

Az ezeréves Magyarország feldarabolásának századik évfordulója alkalmából leng a fekete gyászlobogó Debrecen főterén. Mialatt a vászon katonai tiszteletadás mellett méltóságteljesen kúszott a magasba, még az ég is az elcsatolt földekért könnyezett. Szó szerint.

A napokban olvastam egy történelmi magazin közösségi oldalán a kérdést: Ki lenne az a valaha élt személy, akivel szívesen találkoznál? Választásom Karinthy Frigyesre, a méltán híres és egyedülállóan zseniális szerzőre esett. Gyors mozdulatokkal bepötyögtem nevét, hogy mindenkinek tudtára hozzam döntésemet, majd tovagörgettem.

Nem messze van az idő, amikor már nem lesz pénz, csak cafateria. Nem kell bíbelődni címletekkel, nem kell azon gondolkodnia senkinek, hogy ki legyen látható rajta és mit ábrázoljon a kép?