Hiába futottam, a közlekedési lámpa nem díjazta igyekezetemet, könyörtelenül váltott pirosra. Bosszúságomban szenzorok után kiáltottam (persze csak magamban), melyek érzékelték volna átkelési szándékomat.
Még az átkosban történt (bár e jelzőről az akkor már éltek árnyaltabban vélekednek). A szocializmus már recsegett, ropogott, Kádár János szenilis vénemberré dementálódott, de a tanácsi közigazgatás még működött. Azért irodákban, hivatalos helyiségekben az elvtársasozáshoz szokott füleket egyre gyakrabban ütötte meg egy-egy uram, asszonyom megszólítás. A változás előszele is huzatossá tette a szobákat, termeket.
Úristen! Annyira várom már, ez lesz a párommal az első karácsonyom. Már egy hónappal ezelőtt elkezdtem a készülődést, két hónapja megvettem a masnikat, három hónapja a csomagolópapírt, fél évvel ezelőtt pedig az ajándékokat. Kivéve egyetlen egyet, a páromét!
A Kossuth téren ragyogó, aranyban pompázó fenyő magasodik. A Nagytemplom környékén szinte égi fényű angyalok szállnak, a tér közepét pedig idén is, mint mindig, Betlehem díszíti, hirdetve, közel már a karácsony.
Apám gyakran mesélt második világháborús élményeiről. A világégéskor már kamasz, s amikor a szovjetek magyar földön harcoltak, már inaskodott. Ráérő idejében, főleg már nyugdíjasként, gyűjtögette emlékeit, füzetekben rögzítette. Halála előtt gondjaimra bízta. Így került hozzám az alábbi visszaemlékezés is.
Az ezeréves Magyarország feldarabolásának századik évfordulója alkalmából leng a fekete gyászlobogó Debrecen főterén. Mialatt a vászon katonai tiszteletadás mellett méltóságteljesen kúszott a magasba, még az ég is az elcsatolt földekért könnyezett. Szó szerint.
Befejeződött az aratás. Estefelé az aratók a kocsmában öblögették le a pelyva porát. A beszélgetésfolyam Tisza-lustán kanyargott erre-arra, míg a temető szellemeire nem terelődött a szó.
A napokban olvastam egy történelmi magazin közösségi oldalán a kérdést: Ki lenne az a valaha élt személy, akivel szívesen találkoznál? Választásom Karinthy Frigyesre, a méltán híres és egyedülállóan zseniális szerzőre esett. Gyors mozdulatokkal bepötyögtem nevét, hogy mindenkinek tudtára hozzam döntésemet, majd tovagörgettem.
Nem messze van az idő, amikor már nem lesz pénz, csak cafateria. Nem kell bíbelődni címletekkel, nem kell azon gondolkodnia senkinek, hogy ki legyen látható rajta és mit ábrázoljon a kép?
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.