Lassan már közhely, de azért évről-évre jó témája a sajtónak, hogy mennyire közömbösek vagyunk egymással.
Elmegyünk a földön ülő, fekvő mellett, legyintve megnyugtatva lelkiismeretünket: biztosan csak részeg. Megérdemli! Minek ivott olyan sokat?
Aztán, ha valamely médium arról ad hírt, valaki megmentette egy ember életét, mert újraélesztette, vagy hamarjában kihívta a mentőt, elámulunk, irigyeljük, és felkúszik bennünk önértékelésünk mércéje: bizony, mi is megtennénk. Hiszen hallottuk a rádióban minap is, elég a levegőbefújás, vagy a szívmasszázs, mellkaskompresszió, ártani semmiképpen nem ártunk, de lehet, segítünk. És ezzel esetleg megmentünk egy családapát, egy nagyapát, egy háromgyerekes anyát… egy embert.
A minap sietősen betértem egy élelmiszerboltba, korábban, mint szoktam. Kapkodva szálltam ki autómból, hátha most nem lesznek olyan rengetegen, mint általában. Buzgón taszítottam a bevásárlókocsit, már az első tételeket bele is pakoltam, amikor eszembe jutott, kint hagytam a pénztárcámat. Hirtelen a szívtájékomhoz kaptam, ahol tartani szoktam a kabátom belső zsebében. Lapos. A mozdulattal együtt egy halk ahh hagyta el számat. Abban a pillanatban haladt el előttem egy középkorú házaspár. – Rosszul van? – kérdezte ijedten felém fordulva a nő. – Nem, nem! – magyaráztam zavartan. – Csak a pénztárcámat hagytam kinn.
- Akkor rosszul van! – szólt a férfi mosolyogva, én meg sajnáltam, hogy megijesztettem őket. - Lehet, jobb lett volna egy halk káromkodás? – próbáltam oldani a kissé kellemetlen helyzetet.
Míg kiszorítottam magam a pénztárnál sorban állók mögött, arra gondoltam, azért jó, nagyon jó, hogy valakiknek rögtön megdobban a szíve, ha azt hiszik valakiről, megállt a szíve.
Nem is vagyunk olyan rosszak. Ugye?
Barna Attila
Új hozzászólás