Petőfi Sándor elbeszélő költeményét, a János vitéz című remekművét mindannyian ismerjük, hiszen általános iskolában kötelező olvasmány, egy kedves, szívmelengető mese, amelyet színházban is szívesen lát a közönség.
Nagyon izgalmas prózai előadások is születtek már a versből, de Kacsóh Pongrác gyönyörű dallamai képesek kifejezni azt is, amit szavakkal már nem lehet. De milyen előadás születik, ha ezt a zenei anyagot egy elsősorban prózai rendező kezébe adjuk? Dénes István átiratát Fejes Szabolcs rendezésében tűzte műsorra a Csokonai Nemzeti Színház.
Rögtön az előadás legelején kettős érzésük lehet, hiszen a lendületes nyitány helyett hosszú perceket kell várnunk a szép huszárokra. Cserébe viszont kaphatunk egy kis betekintést a szerelmes fiatalok boldog pillanataiba, és Petőfi első hat versszakát is meghallgathatjuk Törőcsik Mari 1978-as hangoskönyvéből. Az első felvonásban igazi falusi hangulat uralkodik, a földszínek dominálnak, ami a mindig hazaváró otthont és a biztonságot kívánja szemléltetni.
Bakonyi Károly és Heltai Jenő librettója egy logikusan és dinamikusan felépített mű, melyben bármit is megváltoztatni csak óvatosan ajánlott. Rendkívül bátor dramaturgiai módosítás félbeszakítani a toborzást Bagó belépőjével, és felcserélni az eredetileg azt megelőző prózai résszel. Megtöri a lendületet, hiszen így semmilyen kapcsolat nincs a két jelenet között.
Kedves ötlet a lélekállatok megjelenítése, például Jancsi társa a hűséges puli, Bagó kísérője pedig a mélabús szürkemarha. De említhetnénk a második felvonásban a színpompás pávakakast, aki a királylány lelkét pátyolgatja, illetve a harmadik felvonás elején a varjút, mint a gonosz mostoha alteregóját. Ha már az állatoknál tartunk, ne feledkezzünk meg a mankóval közlekedő bárányokról se, akik nagyon élővé teszik az elkóborolt nyájat, jelenlétüket azonban sokkal jobban is ki lehetett volna használni.
Számos tehetséges, zeneileg is jól képzett tagja van a Csokonai Nemzeti Színház társulatának, mégis a szereplők fele vendégművész. Kukorica Jancsi szerepében Boncsér Gergelyt, Ódor Botondot és Sándor Pétert láthatjuk. Bagóként a Liszt-díjas és Érdemes Művész Molnár Levente, valamint Bátki Fazekas Zoltán lép színpadra. Iluskát a társulat két kiváló magánénekese, Faluvégi Fanni és Nagy Kíra, illetve a debreceni születésű Lévai Enikő alakítja. Mostohája a Kossuth-díjas Oszvald Marika, és a színház zenei vezetője, dr. Ujvárosi Andrea.
Lévai Enikő bár csak a főpróbahéten csatlakozott a csapathoz, kérdés nélkül vállalta a szerepet. Iluskát jól ismeri, hiszen évek óta játssza a Budapesti Operettszínházban. Ennek ellenére nem könnyű egy teljesen új rendezésben is helytállni, de izgalmas kihívásként tekint erre a feladatra. A két előadás szöges ellentéte egymásnak abból a szempontból, hogy az Operettszínházban egy meseszerű világba invitálják a nézőket, a debreceni rendezés pedig a valóságot próbálja hűen tükrözni. Enikő szívéhez rendkívül közel áll a János vitéz, nagyon szereti a dallamvilágát. Elmondta, hogy a legnehezebb megpróbáltatás számára az volt, amikor a harmadik felvonásban a zsinórpadlásról felhúzzák, de a debreceni közönség kedvéért még a tériszonyát is képes legyőzni.
A daljáték méltán töretlen népszerűségéről árulkodik, hogy az Operaházban az 1931-es ősbemutató óta alig volt olyan évad, amikor nem tűzték műsorra a János vitézt. Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulóját ünnepelve, 2023-ban Szabó Máté rendezésében Boncsér Gergely kapta a címszerepet, aki boldogan vállalta a Csokonai Nemzeti Színház felkérését is. Elmondta, hogy nagyon szeret Debrecenben játszani, fiatalkori barátai révén is kötődik a városhoz. Láthatta őt a közönség a Marica grófnő című operettben, vagy a közelmúltban a Bánk bán című operában is. Számára Kukorica Jancsi az igazi vidéki legény, aki tele van élettel, vidámsággal és ambícióval. Ez az előadás estéről estére lehetőséget ad a játékra, és bizonyos kereteken belül a szélsőségek keresésére. Az Operaházban Ifj. Palcsó Sándor átdolgozásában játszották ezt a darabot, ezért Dénes István hangszerelése egy teljesen új és más színfoltot jelentett számára. Nagyon izgalmas, milyen játéklehetőségeket rejtenek az ebben lévő zenei szünetek, hogyan lehet azokat jól kihasználni.
A János vitéz nem csak a színészeknek ad lehetőséget a játékra, hanem rendezőként is izgalmas feladat valami újat alkotni. Több mint százhúsz év telt el az 1904-es ősbemutató óta, ennyi idő alatt sok minden változott. Más lett a néző elvárása például a látványt illetően, és egészen más eszközökkel lehet becsalogatni az embereket is az előadásra. Viszont az érték, amit a darab képvisel, ugyanaz maradt. Lehet, sőt kell is modernizálni, de kizárólag tisztelettel szabad nyúlni az eredeti librettóhoz. A faluhoz, a kocsmához kitűnően illenek a színpad szélén szotyizó zenészek, a János vitézhez viszont nem sok közük van. Jelenlétük teljesen felesleges és elvonják a figyelmet a cselekményről. Persze kontrasztot teremtenek a francia udvar vonós hármasával, akik szintén nélkülözhető részei az előadásnak.
A második felvonás a francia király udvarában játszódik, ahol az élénk színek dominálnak, mint a rózsaszín és a lila. A díszlet és a jelmezek még a rokokóhoz képest is túlzóan giccsesek, a királyi pompa helyett a közönségesség jellemzi. Látványvilága egyszerre emlékeztet egy Barbie-mesére és a kurtizánok világára. A királykisasszony egy harsány, kényes, de magát férfiakat megszégyenítően bátornak valló lány, aki csak addig szeretne férfi lenni, amíg meg nem ismeri az igazi férfiakat a magyar huszárok személyében. Rendes Ágnes nagyon határozottan és karakteresen formálja meg ezt a királylányt, Benedekffy Katalin sokkal finomabban nyúl a szerephez, és megmutatja a nőiességét is.
Böjte Sándor és Straub Dezső humorral fűszerezett játékában a király egy az uralkodásba belefáradt öregember, akinek csak a pipájára van szüksége. Fontos neki az országa és nagyon szereti a lányát is, de szeretné már átadni a trónt valakinek, mondjuk egy hős vitéznek. Nem is csoda, hogy így elfáradt, hiszen megboldogult felesége egy igazi káplár volt, kislányuk pedig az asszony genetikáját örökölte. Abban a kastélyban bizony a királylány osztogatja a parancsokat még magának a királynak is.
A török hadak ellen nem sok esélyük van a gyáva franciáknak. Még szerencse, hogy segítségükre sietnek a magyar vitézek, akiknek a hősiessége az egész udvart ámulatba ejti. Ahogy besétál Jancsi, és követik őt a bajtársai, felcsillan a remény. Van ezekben a hősökben valami más, valami oda nem illő. Nem csupán abban különböznek a franciáktól, hogy ők giccses öltözet helyett minimálisan díszített farmert viselnek, hanem mentalitásukban is. Ők győzni akarnak, méghozzá a magyar lobogó alatt, amit a legszebb leány pántlikázott fel búcsúzóul.
Ódor Botond örömmel mondott igent, amikor a Csokonai Nemzeti Színház vezetése felkérte Kukorica Jancsi szerepére. Korábban is csatlakozhatott volna új beállóként egy már összeszokott csapathoz, de végül máshogy alakult. Talán jobb is így, hiszen sokkal izgalmasabb teljesen az alapoktól felépíteni a szerepet és az előadást. Jancsi egy végtelenül jó ember, aki nagyon tud szeretni és kitartóan küzd az igazságtalanság ellen. Olyasvalaki, akit Botond is szívesen tudna a barátjának. Ő az, aki megtanítja, mit jelent magyarnak lenni. Találó megfogalmazás, hogy a János vitéz olyan büszkeség a magyaroknak, mint Batman az amerikaiaknak. Jutalomjátékként tekint erre a szerepre, amiről még az unokáinak is boldogan fog mesélni.
Játékában valóban megismerhetjük azt a bojtárlegényt, aki még ha hagyja is tilosba kóborolni a nyájat, soha senkinek nem akar semmi rosszat. A magyarságot képviseli, és mindig az igazságérzete, meg persze a hatalmas szíve vezérli. Egyetlen vágya, hogy feleségül vehesse drága Iluskáját, akinek ez az egyetlen esélye, hogy megszabaduljon a gonosz mostohától. Miatta utasítja vissza a francia királylányt, aki az árva kislány halálhíre után még inkább próbálja magához édesgetni Jancsit.
Egy ilyen szörnyűséget mindenki máshogy fogad, és minden reakció teljesen helyénvaló. Boncsér Gergely játékában Jancsi szinte teljesen beleőrül, infarktushoz közeli állapotban hallgatja végig Bagótól az Egy rózsaszál szebben beszél kezdetű dalt. Ódor Botond kezdetben hasonlóan reagál, de nála már megjelennek a mélyebb érzések is. A dal második felében már csak a rózsára koncentrál, amit mintha kedvese küldött volna neki. Talán a legszívbemarkolóbb mégis Sándor Péter alakítása, aki a hirtelen sokk után csendben és méltósággal gyászolva próbálja felfogni a felfoghatatlant. Könnyes szemében jól látszik a soha el nem múló szerelem, talán egy kis önhibáztatás is, hogy távozása után már senki nem védte a lányt. Kedvesével együtt Jancsi lelkének egy darabja is meghalt.
Iluska nem csak a legszebb, de a legtisztaszívűbb lány az egész faluban. Nincs még egy árva, aki ilyen alázatosan tűrné a gonosz mostohája bántását. Jancsi mindig megvédte, de Iluska talán maga is tudta, hogy lovagja nélkül nem sokáig bírja már. Lévai Enikő, Nagy Kíra és Faluvégi Fanni rendkívül érzékeny játékában megismerhetjük azt a szegény kislányt, aki bármit kibír, és a végsőkig bízik abban, hogy visszajön érte a szerelme. Eszébe se jutott elszökni, Jancsi után menni, vagy csak bárhová, de abból a bántó közegből el. Ragaszkodik valamihez? A faluhoz, a kedves szomszédokhoz, vagy az apja emlékéhez? Vagy csak fél, hogy a faluhatárig se jutna, mert a mostohája utolérné? Talán inkább ennyire bízik Jancsi ígéretében, hogy hamarosan visszatér és elveszi őt feleségül…
Nagy Kíra régóta szerette volna eljátszani Iluska szerepét, nagyon örül, hogy most lehetősége nyílt erre. Ő számára a tisztaság, a szerelem megtestesítője, akinek nagyon fontos a falu, a közösség. Ez a szerep igazán közel áll a szívéhez, és különösen nagy öröm ilyen kiváló kollégákkal együtt dolgozni. Izgalmas feladat volt számára a harmadik felvonásban a reptetés, ami bár félelmetesnek tűnt, végül nagyon jól sikerült. Kíra korábban nem találkozott Iluskával, viszont Kacsóh Pongrác daljátékát jól ismeri, hiszen az egyetemi évei alatt volt lehetősége eljátszani a mostohát, amit a szerep játékossága miatt nagyon szeretett.
Senki se tudja, hogy a banya születésétől kezdve ilyen rosszindulatú volt-e, vagy csak Iluskával szemben vált azzá. Az viszont biztos, hogy Oszvald Marika természeténél fogva túlságosan is aranyos ehhez a szerephez. Ennek ellenére zseniális, kicsit megmosolyogtató is, ahogy a gonoszt alakítja. Fontos, hogy ő nem csupán egy mostoha, hanem egy öregasszony is. Még ha az indítékai rosszak is, csak a sokat megélt nők képesek ilyen cselszövést kitalálni, és csak boszorkányok folyamodnak ilyen alattomos eszközökhöz, mint ő. Pedig ha belegondolunk, egyetlen panasza Jancsi ellen, hogy nem hagyta halálra kínozni a szegény kislányt. Dr. Ujvárosi Andrea játékából egyértelműen látszik, mily hatalmas a Jancsi iránti gyűlölete. Még attól se riad vissza, hogy a szomszéd gazdáknak kárt okozzon, hiszen a vetés és a nyáj nem kis veszteséget jelent.
Jancsinak nem is egyszer lett volna lehetősége bosszút állni a mostohán, de mindig megkímélte az életét. Sőt az eredeti műtől eltérően Fejes Szabolcs rendezésében még a harmadik felvonásban is megkegyelmez a boszorkánynak, aki megpróbálta félrevezetni őt. Na igen, egy valódi vitéz nem attól lesz hős, hogy letaszít a szikláról egy nála gyengébb öregasszonyt…
Sándor Péter számára nem ismeretlen a János vitéz. Ez az előadás volt az első színpadi bemutatója a Pécsi Nemzeti Színházban, ahol Jancsi és Bagó szerepét is lehetősége volt eljátszani. A Budapesti Operettszínházban több mint négy éven keresztül alakította Kukorica Jancsit, és boldogan elvállalta ezt a szerepet a debreceni előadásban is. Nagyon közel áll hozzá Kacsóh Pongrác zenéje, az igazi katarzist pedig a második felvonás fináléja jelenti számára, amikor útnak indul, hogy megkeresse elhunyt kedvesét. Elmondta, hogy mindig öröm Jancsi bőrébe bújni, és bármikor szívesen játszik Debrecenben.
Ez a daljáték az egyik legalkalmasabb darab, ha valaki még csak most ismerkedik a színház világával. Fejes Szabolcs rendezése elsősorban azoknak a fiataloknak, kisiskolásoknak kedvez, akiket a látványvilággal lehet becsalogatni az előadásra, és egyáltalán nincsenek elvárasaik. Erkel László Kentaur eleganciát nyomokban se tartalmazó, ámbár színes és látványos jelmezei kétségkívül ugyanezt a célt szolgálják. A rendezői koncepcióval összhangban egy túlságosan is modern feldolgozást kínál. Kacsóh Pongrác librettója ennél sokkal finomabb mű, nem igényel ilyen és ehhez hasonló eszközöket. Nem bűn áthelyezni a cselekményt akár napjainkba, vagy egy másik korba, de csak és kizárólag méltóságteljesen lenne szabad.
Vannak olyan helyzetek, amikor muszáj kicsit a körülményekhez igazítani az elhangzó szöveget. Ebben a feldolgozásban tiszteletteljesen meghagytak minden utalást Iluska szőkeségére, de ez háromból csak egyetlen szereposztásban hiteles. Ilyenkor érdemes a megjelenést és a dramaturgiát közelíteni egymáshoz, különben nagyon zavaró lesz, hogy ez a kettő nincs összhangban. Furcsa hatást kelt, amikor egy barna,- vagy feketehajú szereplőről többször is elhangzik, hogy „a haja színarany”.
Nem létezik tökéletes előadás, a fent említett negatív példák nagy része is természetesen megbocsátható. Aki elsősorban a csodálatos melódiákért nézi meg a darabot, garantáltan nem fog csalódni. A régebb óta színházszerető nézők számára mindenképp csalogató a vendégművészekkel teli parádés szereposztás is. Aki látott már jó János vitézt, annak javasolt otthon hagyni az elvárásait, és felkészülni rá, hogy ez a változat cseppet se fog hasonlítani arra az előadásra, amelybe valamikor beleszeretett. Egy nagyon újszerű produkciót láthatunk, ami ha elég nyitottak vagyunk, tud szerethető is lenni.
Az előadás keretét adja a falu, és a stabilitást jelképező fa. Ennek a fának az árnyékában töltötték a fiatalok a legboldogabb perceket, és ide is térnek vissza. Mielőtt megtalálták volna Tündérországot, Bagótól elhangzott, hogy már hét esztendeje vándorolnak. Ennyi idő alatt bőven véget ért a háború, hazatérhetnek a huszárok, és talán a királykisasszony is el tudja felejteni a hős János vitézt.
A Csokonai Nemzeti Színház előadása több ponton visszanyúl, sőt ragaszkodik Petőfi művéhez. Teherként nehezednek rá a kötelező zenei betétek, a librettót és a verset próbálja valahogy összemosni több-kevesebb sikerrel. Az elbeszélő költeményben Tündérország kapuját vadállatok őrzik. Jancsinak meg kell küzdenie egy medvével, egy oroszlánnal és egy óriási sárkánykígyóval. Utóbbi meg is jelenik ebben az előadásban. Monumentális méretei és hatalmas súlya miatt rettenetesen nehéz mozgatni, így nem használják ki a jelenlétét. A kisiskolás nézőknek mindenképp élmény, amikor megjelenik a sárkány, lehetőséget ad a rácsodálkozásra, de semmit nem tesz hozzá a cselekményhez. Az előadás szempontjából egy felesleges plusz költség, egy újabb erőltetett utalás a versre.
Összességében Kacsóh Pongrác zenéje és a színészek odaadó játéka garantálja a felejthetetlen élményt. Látványvilága kedvez azoknak, akik unják az elegáns uniformisba öltözött huszárokat és a gyönyörű, kifinomult ízléssel megtervezett francia udvart. Az állatbarátok is találhatnak mindhárom felvonásban megmosolyogtató, kedves jeleneteket. Sokak kedvence a hűséges és játékos pulikutya, akit még a szétszéledő nyáj se képes elszakítani gazdája mellől. Izgalmas próbálkozás visszacsempészni Petőfit a versből született daljátékba, picit finomabb eszközökkel és részletesebben kidolgozott koncepcióval akár még sikerülhet is.
A János vitéz egy nagyon kedves történet gyönyörű dalokkal és szerethető karakterekkel. Olyan színházi élményt nyújt, amiről nagyon hosszan lehet beszélgetni a családdal, vagy a barátokkal. Ha meg tudjuk bocsátani a kivetnivalókat, érdemes akár többször is megnézni, lehetőség szerint más-más szereposztással. Biztos, hogy minden alkalom tartogat majd olyan részleteket, amelyek elsőre talán fel se tűntek. Szeretettel ajánlom kicsiknek és nagyoknak egyaránt, de nagyon fontos, hogy ne akarjuk összehasonlítani más előadással még akkor se, ha már láttuk valamelyik szereplőt egy másik rendezésben.
Hreskó Anita
Új hozzászólás