Salgótarján, Nógrád vármegye székhelye hazánk egyik kifejezetten történelmi atmoszférát sugárzó városa. Amilyen sztereotip, épp oly kedvelhető, sokrétű, olykor kifejezetten meglepő. Vajon tényleg megállt itt az idő?
Nemrégiben családi okoknál fogva tértünk (vissza) szüleimmel Salgótarjánba. Korábban gyakran jártunk arra, felidézve édesapám gyerekkorát, felemlegetve régi történeteket, meglátogatva kultikus helyeket. E kultikus helyek esetében zárjuk is rövidre Győzike salgótarjáni és nógrádmegyeri villájának történetét – helyén áll mindkettő. A város maga, valamint annak környéke hűen őrzi a bányászat emlékét, az út mentén látható frontfejtőkkel, csillékkel és bányagépekkel. Ugyanakkor az oda vezető úton más is szemet szúrt. A számtalan, olykor indokolatlannak tűnő körforgalom. Talán épp ezek szimbolizálják az idő végtelenségét, az örök korforgást? Őszintén, erre nehéz választ adni. No, de vissza Salgótarjánhoz!
A belvárosban magányosan áll a Karancs szálloda, amelynek csupán már csak könnyes emlékei a pezsgő centrum zajai, s árván tekint rá az ország egyik utolsó tanácsköztársasági szobra. Nem úgy mint a „Józsi”, avagy a József Attila Művelődési és Konferencia Központ épületében található, színészlegenda, a helyi születésű Zenthe Ferenc nevét viselő színházra, ahol nem csupán előadásokat, de kiállításokat is rendszeresen megtekinthetünk. Ennek a városnak minden szeglete kész történelem. A vasútállomáson magasodó, robusztus mozdonyok, a hamisítatlanul szocreál Pécskő Üzletház, az ikonikus, menzai hangulatot idéző Nemzeti Étterem vagy épp a számomra oly kedves, édesapám gyerekkorát jelentő Pécskő utca. A környéken a letűnt korok jegyein túl a múlt dicső nyomai is megjelennek, mint például a Gagarin iskola falán maga a névadó arcát megörökítő, a világűrt elsőként megjárt, szovjet kozmonauta freskója.
A sportrajongóknak alighanem sokat mond Szojka Ferenc neve, a helyi futballstadion névadója, a SBTC, az ikonikus Stécé egykori labdarúgója. A róla elnevezett pályán a Bányász és a Kohász csapata egyaránt megfordult. Mondhatjuk, hogy egy stadion lehet szép? Mondhatjuk. Kiváltképp azért, mert a pálya fölött áttekintve maga a Salgó vár ékesíti a panorámát. A stadionhoz vezető út kissé torokszorító, hiszen az Acélgyári út roskadozó, falépcsős viskói már nem daliás időkre, nyüzsgő iparvárosra emlékeztetnek, sokkal inkább juttatják eszünkbe a fájdalmas mulandóságot, a kilátástalan reménykedést, az örök bizakodást, hogy talán lehet jobb. Egykor az ipar egyik fellegvára volt. Öblösüveggyárral, síküveggyárral, tűzhelygyárral. Fájó mulandóság…
A városhatárt közelítve a kies Tóstrandon szinte hallani az egykor ott táborozó úttörők zsivaját, az önfeledten játszó gyerekek hangját. Épp úgy, mint a Hazatért falu, Somoskőújfalu hegyén magasodó erődvárat 
védő harcosok sodronyának zörrenését, és a magyar szót, amely immár számunkra idegen szóval párosul arrafelé. (A „Hazatért falu” címmel az Országgyűlés Somoskő és Somoskőújfalu községeket ruházta fel. Az 1920-as trianoni döntés Csehszlovákiához csatolta azokat, ám 1924. február 15-én sikeres diplomáciai tárgyalások eredményeként (helyi lakosok és orvosok hathatós közreműködésével) visszakerültek Magyarországhoz. – a szerk.)
Ami magát Salgótarján működését illeti, némileg meglepő az éttermek korai zárása, az egykor legendás cégek, vállalatok romos csendje, noha választék akad, épp úgy például boltokból, látnivalókból.
Salgótarján örök város, amely, bár kissé paradox, mégis önmagában egyaránt őrzi a tömény történelmet, karöltve a mulandóság csendjével.
Barna Marci
Új hozzászólás