Megrendülten állok, az egybegyűltek komoran csendesen várakoznak, csak néhány halk suttogás hallatszik innen, onnan.
Az elhunyt űrt hagy maga után a szűkebb családi és tágabb környezetében. A hiányt az idő orvosolja és a remény, hogy jó helyre került és ha számunkra is eljön az idő, ismét együtt leszünk vele. Meglepődöm, hogy egyházi szertartás helyett polgári búcsúsztatás készülődik. Hallgatva, belülről feszít valami, értetlenkedem az elmúlásról szóló gondolatokon.
Magamba mélyedve elmélkedem: Nagy Úr a halál, méltóságteljesen lépked felénk, ahogy közelít vagy megbékélünk vele vagy harcba szálunk ellene, pedig tudjuk, ilyen hatalmassággal nem vetekedhetünk. Mégis él bennünk a bizakodás, az utolsó nap feltámadásának reménysége. Oly beláthatatlan homályos ígéret, közben eltűnünk az idő állandóan forgó homokszemcséi között. Vagy mégsem? Töretlenül tartja magát az a nézet, hogy a halál nem egyenlő a semmivé válással, hanem átmenet egy új kezdethez. Ugyanakkor a megszűnéshez való viszonyunkat nagyban meghatározzák keresztény dogmáink. A mindenható sárból gyúrt testbe lehelte az éltető lelket. Majd a porrá lett testből a lélek visszatér teremtőjéhez, vagy talán egylényegű vele? Nyelvünkben számtalan kifejezés őrzi ezt a hiedelmet: Elszállt belőle a lélek, vissza adta lelkét a teremtőjének stb.
Az egyiptomi mítoszban Ozirisz a túlvilág Istene, az elhunytak bírája, aki az alvilágba belépni nem méltókat visszafordítja az anyagi dimenzióba. Ebből a nézőpontból a reinkarnáció kezd érthetővé válni.
Platon megalkotja az ideák világát, ahol minden tökéletes és ez az igaz lét, minden más csak árnyék és illúzió. Ezért törekszik az ember a ráborított fátyol mögé tekinteni és felismerni az igaz hovatartozását.
Védikus hagyományban a halál egy folyamat, amiben egy megtestesült lélek vándorol egy testben születéstől öregkorig, majd a halál pillanatában egy más testbe költözik. Értelmezésükben a lélek születetlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet megölik is, ő akkor sem pusztul el. Ez a gondolat a védikus halálfelfogás. A karma értelmében a halál pillanatában elért tudatállapot határozza meg, hogy az ember milyen irányban halad tovább.
Ezek szerint „amint fenn, úgy lent“ logikáját követve a tiszta tudatállapotban lévő saját sorsát irányítani tudó, míg a zavarodott elme a pillanat szeszélyének kiszolgáltatva lép tovább, vagy reked meg egy állapotban.
Egyre jobban érthető az emberek határozatlansága, ezernyi ösvényt kínálnak számukra, de vajon minden út a célhoz vezet minket?
A materialisták szerint a halál a végső fázis, egy élet lezárása, utána semmi nincs. A teista felfogás különféle utak lehetőségét vázolja fel. Stuart Hameroff és Sir Roger Penrose tudósok szerint a fizikai világ csak az érzékszerveink miatt létezik, és van egy másik valóságréteg, amit még nem fedeztünk fel. A tudatot nem az agy hozza létre, hanem a kvantumszinten tárolt információ. Rögtön felsejlik bennünk a 21gramm elmélete. Kutatások szerint a halál pillanatába pont ennyivel lesz kevesebb a testsúlyunk.
James H. Jeans a híres fizikus föltételezése a következő: „A tudás folyamata egyre inkább egy nem mechanikus valóság felé fut; az univerzum mindjobban egy gondolathoz hasonlít, semmint egy nagy géphez. A tudatról az derül ki, hogy nem véletlenszerűen hatol be az anyag tartományába. Inkább az anyagi tartomány teremtőjeként és kormányzójaként kellene üdvözülnünk.”
A hermetikus hagyomány szerint a lélek kemény próbatétel előtt áll. Elsőként fel kell ismernie saját halálát, mert még egy ideig nem érzékeli, hogy különvált durva fizikai testétől. Ezután az éppen elhagyott élet megmérettetik. Mérlegre teszi magát és tetteit, átéli a másoknak okozott szenvedéseket, azonosul örömmel és bánattal. Ezek a felismerések vagy gyötrődést, vagy felszabadulást hoznak számára. A megtisztulást követően léphet ismét az anyag birodalmába. Aki erős sóvárgást érez, az hamar újjá születhet, de eltelhet akár több szász év is, mire ismét elfoglalhat egy testet.
Bárhogy közelítjük is meg, a halál megmagyarázhatatlannak tűnik, mert az élet örök. A mulandó dolgok csak földi szerepeinkben tűnnek fontosnak, míg el nem értük a tiszta tudatállapotot újra és újra kell születnünk. Goethe szavai világítják meg ezt a legjobban Végrendelet című alkotásában:
A lét semmivé sose válhat!
Mindenben örök áram árad,
állj boldogan a létbe hát!
A lét örök: törvények őrzik
mindazt az élő kincsözönt itt,
melyet díszül ölt a világ.
Feuerbach Róbert
Új hozzászólás