Van olyan (debreceni) irodalomtörténész, aki Wass Albertről azt tartja: sokkal jobb írók vannak nála az erdélyi magyar irodalomban, például Berde Mária. 1889-ben született a Kolozs megyei Kackóban. (A falu 1800 lakosából ma már csak két tucatnyi a magyar.) Régi értelmiségi család sarja, apja református lelkész volt, a nővére, Dóczyné Berde Amál festőművész, férje Róth Jenő német irodalomtanár.
Halk szavú, epikumba hajló, szimbolista stíluseszközöket kedvelő, a természet rezdüléseire érzékeny lírikusként indult. Legjobb verseit Seherezádé himnusza című kötetében publikálta. Látásmódja, tiszta hangú, finom zeneisége, érzelmes lírája valamint az emberi viszonyok sajátos, etikai megközelítése, nőies érzékenységre valló, néhol impresszionista hatást mutató prózája miatt igazi asszonyírónak nevezhető. Nem csábult se bal-, se jobboldali csábhangokra, kedvencei „a hajnal emberei”, a reformkor nagyjai voltak. Egyik-másik prózai írását predesztinációt valló erős kálvinizmus jellemzi. Egykori bírálói szóvá tették „levendulás feminizmusát”. Novellái és regényei a legmaradandóbbak, de a versei is figyelmet érdemelnek. Kolozsvárott halt meg 1949-ben.
(es)
Irgalom
Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közel hajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja az ágon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban le reája.
Új hozzászólás