Körültekintve társadalmunkon, gyakorta megfordul az ember fejében, vajon van még jövő? Hogy mire képes fajunk, azt kár is részletezni, egy híradóból, újságcikkből, híranyagból elég kétmondatnyi csipetet kimetszeni, és máris a kétségbeesett agyvérzés kerülget. Most mégis azt mondom, van még emberség. Van még remény.
Még mindig Balaton, nyaralás. Balatonboglár, Boglári Szüreti Fesztivál, illetve annak egy aprócska, de annál jelentősebb szeglete. A káprázatos és tekintélyes platánfákról nevét kapott Platán sor főterén, árusoktól, éttermektől övezve, látszólag magányosan, de korántsem elárvultan áll egy kis pavilon. De még mennyire, hogy életteli a kis építmény! Különböző zenei formációk váltották egymást a szerény méretű pódiumon, rockzene, fúvós nagyzenekari muzsika, kamarazene és country dallamok egyaránt felcsendültek - csak, hogy a teljesség igénye nélkül soroljam. Egy koncert azonban valamiért mégis kiváltképp különleges volt. Épp azért, mert bár ismert slágerek hangzottak el, amolyan tisztelgésképp a legnagyobbak előtt, emberi jóérzéseinket pengették a gitár húrjaival együtt. Kimondtuk a kimondhatatlant: van remény.
Sorakoztak a mulatozók, vállt vállvetve álltak egymás mögé, Demjén Ferencet megidézve pedig zakatolt a Szerelemvonat. Nem akármilyen formációban. A zene mindenkié, nemde? Az élenjáró szerepét jókedvű fiatalember töltötte be, igen ám, csakhogy ő más volt. Mozgássérült, aki kerekesszékbe kényszerült. Ezúttal mégsem szenvedett hátrányt, sőt. Mulatott, énekelt, a nép, a vonat „utasai” pedig követték, együtt örültek, együtt nevettek vele.
Nagy tömeg volt, ők, ezzel a fiatalemberrel az élen azonban mégis kinőtték magukat a nagy, kerek egészből. Mások voltak, de nem testben. Lélekben. Emberek az emberek közt.
Barna Marci
Új hozzászólás