Az eset nem az elmúlt napokban történt, de akár nap, mint nap is találkozhatunk hasonlókkal. A hajléktalan neve maradjon ismeretlen. Nevezzük Lajosnak. Vele beszélgettem.
Sok nő (barátnő, feleség) szinte üldözi a szeretetével, törődésével a barátját (férjét, élettársát), így az aztán őszintén esdekel: ne szeress már annyira, sőt: könyörgök, ne szeress! Ha ugyan ez szeretet, s nem társfüggés. E fogalmat a nyolcvanas években hozták forgalomba a lélekbúvárok, mégis ma is sokak fülében idegenül cseng a kifejezés – miközben hazánkban is milliónyian szenvednek tőle.
A lakótelepen, ahol élek, néha érződik a debreceni szennyvíztelep bűze, oda fújja a szél. Havonta egy-két alkalommal. Tehát az én lakótelepem (alvóvárosom) nem saját jogon húgyszagú, az egész cívispolisz vizeletszagát érezzük a ritka, „kitüntetett” alkalmakkor.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.