A második világháborúban, amikor a japánok megtámadták az Egyesült Államokat, Wake sziget védői kilátástalan helyzetbe kerültek. Az amerikai hadvezetés képtelen volt erősítést küldeni, azért udvariasságból rákérdeztek a védőkre: - Miben segíthetünk?...
Mire a szigeten harcolók: - Ha lehet, küldjetek még több japánt!
Ismerősöm jósnak csapott fel. Minap a bánki úton zötykölődtünk. Ő hangosan, trágárságokkal fűszerezetten, én visszafogottabban, cizelláltabban fogalmaztam az út állapotáról. Az aszfalt (bár nem nevezhetem annak azt a rongyos útfelületet, melyen haladni próbálok) amerikai szőnyegbombázás (folytatva a második világháborús példákat) utáni állapotokat mutatott. Munkámból kifolyólag, hetente legalább kétszer végigrázatom magamat, a makadám útnak is borzalmas szakaszon. Egy hét alatt megtriplázódott a méretes kátyúk száma. Már annyi a kátyú, mint Wake szigetén a ferdeszemű. Az etapra jó kis szlalomversenyt lehetne rendezni. A győztes jutalma az az öröme lehetne, amellyel kifejezné megkönnyebbülését, amiért a szakaszt borda- és karosszériatörés nélkül küzdötte le. Lehetne a verseny neve: Bánki Dakar.
Ismerősöm imára kulcsolta péklapát tenyerét (pedig nem Buci Gyuri, csak mezei történelem tanár, ezért az írás eleji második világháborús anekdota). Az égiekhez fordulva mormolta zsolozsmáját, kérte a Mindenhatót az út totális elkátyúsítása érdekében. Értetlen megrökönyödéssel mordultam rá. Oroszlánhorkantást utánzó szemrehányásom célt ért, mert fohászát azonnal magyarázatra váltotta: - Figyelj? Minél több a gödör, annál valószínűbb, hogy jönnek és betömik. Igen ám, de a gödrök ravaszak. Elmennek az aszfalttaknyolók, ők máris újból képződnek, szaporodnak… - elakadt, én pedig vártam a folytatást, ehelyett: – Tudod, régen mi volt a gyönyörök csúcsa?
- ???
- Az osztódás.
Legszívesebben orrba vágtam volna. Két hirtelen kormányrántás közben nem voltam éppen humoros kedvemben. Mivelhogy mindkét kezemmel a volánt markolásztam, így a szaglószerv nyomatékkal illetése virtuális szinten maradt. Azért egy újabb oroszlánszerű hang hagyta el torkomat (nem ordítás).
- Oké, oké! – igyekezett mérsékelni a poén kiváltotta rosszallásomat. – Bocs, de nem hagyhattam ki… - azzal visszatért a lényegre. – Szóval a sok kátyú, az autósnépek siránkozása előbb-utóbb illetékest vonzhat a tetthelyre, és megállapíthatja: a helyzet tarthatatlan. Másnap jönnének is a gépek, munkások, s hipp-hopp négysávossá varázsolnák ezt a szekérutat, európai minőségű burkolattal.
- Úgy legyen!
Hirtelen remény költözött a szívembe. Ismerősöm korábbi jóslata is bevált. Még a tél kezdetén jelezte: - Nem adok néhány hideg napot, gyors felmelegedéssel, egy kis csapadékkal, és ez az átkozott, agyonfoltozott út újra istentelenül kátyús lesz.
Bejött neki. Én meg arra a városvezetési szándékra gondoltam, amelyet az utóbbi napokban szellőztettek meg. Debrecen átvenné a városon átvezető, jelenleg a közútkezelő kezelésében álló utakat.
- Isten őrizz! – volt első reakcióm.
Remélem, megmarad ötlet állapotában. Ez meg az én jóslatom. Nem lehet olyan városlakó, aki kívánná azokat az áldatlan állapotokat (kátyú, betonbuggyanás, hótakarítás, síktalanítás következetes elhagyása), amelyeket a városvezetés teremtett. A közútkezelő útjai legalább járhatók, a városiakról nem minden esetben mondható el.
Az autó végre jó aszfaltra gurult.
- Ezt megúsztam – sóhajtottam megkönnyebbülve, ám csak pillanatokig tartott, mert eszembe jutott, jövök holnap és azután is. Minden alkalommal vásárra viszem a bőrömet, pedig csak közlekedni szeretnék, eljutni A-ból B-be.
Pillanatnyilag csak a jóslatok beteljesülésében bízhatok. Más, a bánki úttal kapcsolatos biztató hírről nem tudok.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás