Versek

A világot úgyis ki kell bírni.

Ne engedd a virágokat sírni.

Én nem mehetek el innen soha-sehova,
nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom,
millió sárbaragadt paraszt a szomszédom,
ezeknek a sorsa az enyém s az is marad örökre.

 

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

 

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

 

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

 

Még gyertyám el nem óltottam,
     Tisztát akarván venni,
Mantlizsákom felbontottam,
     S mellém találám tenni.
Hát egyszer lassu mozgással
     Szobám ajtaja nyílik,
S rajta csendes suhanással
     Egy rózsaszál benyílik.
Hogy magam aluttá tettem,
     Lábujjhegyen lépeget
Ruszánda, megáll felettem,
     S rám csókokat hinteget.
Amint pillám közt sejtettem,
     Felém kezdett hajolni,

Van mégis vigaszod, lesajnált
szegény költője Hunniának,
mikor fejedre gyűl a bánat,
mikor kutyával egy gödörben
temetkeznél el, hogy ne lásd
magad körül a pusztulást,
ne lásd bús arcod a tükörben
és gyászos sorsát Hunniának
sorsod tükrében. Várak állnak,
az élet él. Biztasd magad,
hogy összerogynod nem szabad,
mert nem vagy magadé.