Hajdúnánási születésű költő, újságíró és tanár volt. Avantgárd stílusú, az újrealista, tárgyias lírához közeledett volna, de a vidéki élet és a származása miatti megpróbáltatások egy időre kisodorták az irodalmi életből.
Önmagát „egy szétzúzott nemzedék tagja”-ként említi. A Vallomás intelemmel című versében vallja politikai nézeteit, amely végigkísérte pályáját és magánéletét: „Az én szocializmusom erkölcsi mozgalom is, vagy anélkül semmi”. Műveiben sokszor megemlíti szülőföldjét, amivel különleges hangulatot kelt.
Első versei 16 éves korában a Magyar Írás című avantgárd folyóiratban jelentek meg.
Budapesten tanítóképző,- majd tanárképző főiskolát végzett, majd Hajdúsámsonban és Miskolcon is tanított. Tagja volt a Vági István elnökletével vezetett Magyarországi Szocialista Munkáspártnak, ahol titkos politikai előadásokat is hallgatott. Első versgyűjteménye 1933-ban Út önmagadtól címmel jelent meg, ezután csak 8 évre rá adott ki verseskötetet.
A második világháború alatt munkaszolgálaton volt. 1942-ben Sepetovkában, az ukrajnai hadifogságban írta Önarckép című versét, amit 1982-ben Szacsvay László adott elő a Budapest Orfeumban. A fogolytábor után sokat foglalkozott az életmentés témájával, írt a táncoló Jóbról, a kivégzésre váró Johannáról, Majakovszkijról, a forradalmi sebesültről. Egyik legkiemelkedőbb műve az 1945-ben São Paulo-ban elkészített Sárga könyv című antifasiszta dokumentum-gyűjtemény. 1945 és 1948 között iskolaigazgatóként dolgozott. 1949-től 5 éven keresztül a Népművelési Minisztérium nemzetiségi művelődésügy referenseként alkalmazták. 1954-től 1956-ig szabadfoglalkozású íróként működött. 1956-tól 3 évig a Műterem című lap olvasószerkesztője. 1956 után pályájának újrakezdését látja beigazolódni, ezután sűrűn adott ki versesköteteket. 1959-től haláláig az Élet és Tudomány belső munkatársa volt.
Munkásságát 1966-ban József Attila-díjjal jutalmazták. Az 1978-as Egy katona megy a hóban című gyűjteményeskötet teljes mértékben összefoglalja munkásságát és lelki fejlődéstörténetét.
Otthon korsója
Az asztalon az örökkévaló lángja lobog.
Terítve az ebéd és mi leülünk körülötte.
Az édesapám, aki a régiek útjáról hozta sokakkal a vándorló gondolatot a mi házunkba, Debrecenbe,
hogy áldott legyen a barna kenyér is,
elsüppedt sírok szakajtója alól,
egy csipet a koldus tésztából
és a leves, hús, a tányér méhében tegyen tanuságot:
él az igazi isten, bölcs pásztorok botján az esti láng
hirdetés gyertyák lobogásában
keleti csillagok pírja felé....
Körbe rakott kalászok vagyunk az asztal mezőjén
apám, anyám, testvérem meg én,
esteli harangszókor átkötött kéve a föld egyszerűségéig.
Gondoljunk az ucca madaraira, fáradt szárnyaikra,
az eltaszított főzelékére, amiben megáll a kanál, mint koldus.
Apám és Anyám!
Letakart arccal jár a sors a kert mellett.
Korsó bizony a szeretet, béke bugyog szájából.
(Hajdúnánás, 1908. május 23. – Budapest, 1978. november 24.)
N.N.
Új hozzászólás