Ötvenéves a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep

táncoló hajdúk

Hajdúböszörmény beírta magát a magyar művészettörténetbe. S nemcsak Káplár Miklós és Maghy Zoltán révén. (E két ecsetmesternek talán eséllyel jósolható halhatatlanság; pontosabban és helyesebben talán az, hogy róluk talán száz év múlva is fogják tudni némelyek - főleg a művészet határvidékén mozgók -, hogy kik voltak.) Beleírta a város a nevét a művészethistóriába azzal is, hogy nemrég ünnepelte művésztelepe magalapításának ötvenedik esztendejét.

S ha már ötven év, akkor egy szép jubileumi albumféleség is. 1963 óta hívja-várja tehát a hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep a honi és külhoni alkotókat, festő- és grafikusművészeket, szobrászokat, hogy a táj földrajzi és társadalmi környezetét kínálja számukra ihlető tárgyként. Aztán vagy ihletődnek, vagy maradnak a maguk saját (belső) világánál. Igaz, ha a külsőt festik, akkor is a belsőt, mert - mint Goethe mondta volt - bármit is csinál, önmagáról vall az ember.  

A könyvet (amelynek címlapján ez olvasható: 50 év HNM – Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep (International Art Colony of Hajduság Region) Kupás Csilla és Burai István szerkesztette, a tipográfia is a képzőművész keze munkáját dicséri. Kiss Attila polgármester előszava, mint az ország legnagyobb hagyományokkal bíró alkotóközösségéről beszél, arról a művészcsoportról, amelynek tagjai a böszörményi „városfalak” között szoktak munkálkodni.

Néhány adat: az ötven év alatt harminchat országból érkeztek alkotók, mintegy félezren. A világ szinte minden tájáról jöttek, olyan államokból is, mint Kolumbia, Brazília, India, Kuvait, Mexikó, Luxemburg, Skócia, Japán vagy éppen Liechtenstein. 184-en részesültek Káplár-díjban vagy más elismerésben, s a város az itt hagyott munkák révén mintegy 1200 darabos műgyűjteménnyel rendelkezik – ez a képtömeg jószerivel felbecsülhetetlen érték.

A telep mindvégig „összmagyarságban” gondolkodott, tehát nagyon sokan érkeztek magyar művészek a környező országokból. Ha meghívót küldtek, mondjuk Csehszlovákiába, a címzettek zöme magyar nemzetiségű volt. Izraelből is érkeztek olyan festők, grafikusok, akiknek nagyon sok közük volt-van a magyar kultúrához, nyelvhez, művészethez.

1968-ban Székelyhídi Ágoston lett a telepvezető, s ő olyan szellemiséget igyekezett meggyökereztetni, amely rokonságot mutatott a más területeken jeleskedő, „nemzeti érzelmű” értelmiségek gondolkodásával, ők is (Sára Sándor, Csoóri Sándor, Sántha Ferenc, Czine Mihály stb.) megfordultak a telepen, felolvasást (vagy előadást) tartottak. Az egyre táguló kapcsolatrendszernek köszönhetően új stíluselemek, eszközök, módszerek, szemléleti jegyek jelentek meg a „képes beszédben”, a képírók világában, s egyre összetettebb lett az az értékvilág, amely a műtermekben objektiválódott. 

A kötet számára Lázár Imre (volt polgármester, a Hajdú-bihari Napló egykori műkritikusa) adott emlékező tanulmányt, ő maga tizenegy éven át volt a művésztelep titkára. P. Szabó Ernő művészettörténész Kert szivárványokkal című esszéjében geopolitikai magyarázatát is adta annak, miért lett olyannyira fontos ez a művésztelep, mit igyekezett feledtetni. A trianoni csonkulás azt is magával hozta, hogy a magyar művészet megannyi fellegvára, a magyar festészet több bölcsője rekedt határainkon túl: nemcsak Nagybánya, hanem számos más művészeti centrum is: Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár és Temesvár – „amelyek alkotói nélkül nem beszélhetünk a magyar művészet teljességéről”.

Többféle hozadéka volt annak, hogy a külhoni magyarok végre eljuthattak bizonyos magyarországi fórumokra. „Az Erdélyből érkező magyar alkotók közül többen is azért gyakoroltak jelentős hatást az itteniekre, mert a hatvanas évek Romániája jóval nyitottabb volt a kortárs művészet egyetemes értékeire, mint Magyarország, ahogyan egyébként a korabeli Jugoszlávia is” – állapítja meg P. Szabó. Több más, a szocialista táborhoz kötődő országról is el lehetett ezt mondani: például Lengyelországról, de még a Szovjetunióbeli Litvániáról is.

Nem egy ide érkező művész Hajdúböszörményt (főleg tradicionálisabb, „faluváros” jellegű részeit) élő skanzennek nevezte, s a historikus múltba mutató folklór érthetően sokakat erősen inspirált.  

A városnak és a környező természeti valóságnak (benne a sajátságos földrajzi képződménynek számító Hajdú-Hátnak) megvolt-megvan a maga varázsa, olyasféle unikuma, amelyet az idegen jobban érzékel az ittenieknél, mások talán – rácsodálkozásukban – képesebbek karakteresebben megragadni ennek mibenlétét. Miben rejlik ez a sajátosság? A föld és az ember együttlélegzésében, az állat-növény-ember „szentháromságának” végletes egymásra-utaltságában, a hátráló múlt még erős, vádoló jelenlétében, a nációkkal (böszörmények, tatárok, rácok, németek) kavargó história „radioaktív” sugárzásában.     

Válogatott bibliográfiával is szolgálnak a szerkesztők. Tucatnyi könyvet említenek meg, amelyek foglalkoztak a művészteleppel.

Mindenképpen érdekes kalandtúrát tenni ebben a festékes históriában, izgalmas silabizálni a neveket, az országok gazdag listáját, s a lepergett fél évszázad hatását a művésztelep életére; hogy mégse változzon semmi: maradjon életben ez a műhely, amely egyszerre alföldi és európai, hagyománytisztelő és újuló, inspiráló és magyar.

Erdei Sándor  

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.