Költők és a halál

Temetői menet  Fotó: litera.hu

November elején a legvidámabb embert is magával ragadja az elmúlás gondolata. Ilyenkor emlékezünk halottainkra, és eltöprengünk a léten, a halálon, a semmin és az örökkévalóságon.

„…S nem fog borulni senki se sírva,/Ha majd távozom az örök-néma sírba…” (József Attila)

„…A holtom után ne keressetek,/Leszek sehol – és mindenütt leszek…” (Reményik Sándor)

„…Ha majd meghalok majd, mélyre ássatok,/gyarló valómban meg ne lássatok…” (Kosztolányi Dezső)

Juhász Gyula: Meghalni..., Nincs halál..., Halálos ének; Kosztolányi Dezső: Halottak; Ady Endre: Másikért halunk meg… Három olyan magyar költőtől az idézet, Reményik Sándor is idevehető, kiknek alkotásaiban a halál gyakran előforduló téma.

A kíváncsiság általában természetes. Az elmúlás el nem kerülhető. De milyen az út odáig? Hogyan és mikor következik be? Van-e élet a halál után? A földi halandó minél korosabb, annál gyakrabban foglalkoztatja. Ebben nincs semmi meglepő. Lírikusaink némelyike azonban vissza-visszatér az evilági élet befejezéséhez. Kijelenthető, hogy azok a költők és írók, akiknek alkotásaiban a halál jelentős helyet foglal el, maguk is közel kerültek az emberi élet végéhez. Mi lehet a sötét gondolatok kiváltója? Talán a túlérzékenység, ideggyengeség. Mindent túlreagálnak, -gondolnak, érzéseikkel a normálisnál sokkal többet foglalkoznak. Idáig rendben is volna, mert e „mimózaság” szüli a legszebb műveket. Ami az alkotás hasznára válik, a mindennapokban lélekromboló. Pszichológusok megmondhatói, egy témával történő rendszeres foglalkozás, maga a kondicionálás. Aki úgy gondolja, örömtelen az élete, s nincs lelkiereje e hitéből kitörni, előbb-utóbb segédszerekhez nyúl. Lehet alkohol, drog, bármi. Mindegy. Elindul egy lejtőn, amelynek vége csak a halál lehet. Az elmúlásra gondolás azonban szerek nélkül eljuttatja a végső célig, ha képtelen felülemelkedni. A halál gondolata a depresszió egyik következménye. Annak kialakulása számtalan tényezőtől függ. Gyakran többtől is. A környezet, magány, sikertelenség, szegénység, kilátástalanság mind-mind hajlamosító tényező. Elég József Attilára, Kosztolányi Dezsőre gondolni, de Ady Endre élete is inkább viszonzatlanságok és betegségek sora, mint boldogságé.

Juhász Gyula két lábon járó öngyilkosjelöltként rótta az utcákat. Édesanyjához túl szoros kapcsolat fűzte. Egész életében képtelennek bizonyult a leválásra. Édesanyja sem látta meg benne a férfit. Neki mindig kisgyermek maradt. Óvta, féltette. Szerelmi sikertelenségei is e kapcsolatra vezethető vissza. Minden nőt édesanyja mércéjével mért. A csalódások, sikertelenségei a szerelemben szorongásossá, depresszióssá tették. Szélsőségesen képes volt elhagyni magát. Napokig ki sem szállt az ágyból, nem evett. A senkiség, a fölöslegesség tudata benne erősödvén, egyre gyakrabban gondolt élete drasztikus, gyors befejezésére. Első kísérlete 1907-re esett. A Lánchídról a Dunába ugrott volna, de akkor egy ifjúkori szerelme még sikerrel lebeszélte.1914-ben Pesten a Nemzeti Szállóban lőtte magát mellbe. Túlélte. Kétbalkezessége erősen bosszantotta. Még pisztollyal sem képes magát a túlvilágra küldeni. Az életben maradás azonban ez alkalommal a szerencséjét is jelentette. A kórházban ismerte meg későbbi élettársát, bár nagy szerelem ebből a kapcsolatból sem lett. Három a magyar igazság. 1937-ben gyógyszerrel vetett véget életének.

Idegi problémákkal többször kezelték. Utolsó ilyen alkalommal a Szegedi Klinikán kényszerült hosszabb tartózkodásra. A kerítésen túl temető volt. Utolsó verseinek egyikének talán ezért adta a „Temetés” címet: „…Aranyosan és feketén döcög/ Szent Mihály lova őszi fák között (…) Csak egy gyerek s egy költő, két gyerek/ Bámulja még tovább a szekeret. (…)”

Somogyi Ferenc

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.