Egyik kislány tanítványom ötödikes. Túlkoros. Ismételte az első osztályt. Fáradékony. Napi gyors lemerülésének legbiztosabb jele az ujjszopás. Mint egy elsős, az asztalra borul, s úgy vegetál.
A tanulási kudarcok és az állandósuló bágyadtság ellenére teljesíti az osztályfokra előírt tantárgyi minimumot.
Nehéz sorsú gyerek. Hányódik. Szinte félévente mások nevelik. Most már mindenütt fölösleges konc. Addig eltűrték, míg a tágabb rokonságban születtek az utódok. A lányra hagyták a kicsik gondozását, nevelését. Felcseperedésükkel „munkanélkülivé” lett, haszontalan, ételpusztítóvá minősítették.
Nemrég, egy napon különösen rosszkedvűen érkezett. Kérdezés nélkül kezdett beszélni. Mintha a keserűség gátja szakadt volna át:
- Anyám elhagyott. Azt mondta: nem akar velem többé foglalkozni. A nagynéném fogadott be, de ott sem lehetek sokáig, mert terhes. Anyám is az. Ököllel üti a hasát, hogy hülye legyen a gyerek. Akkor több pénzt fog kapni. Lehet, én is azért vagyok ilyen, mert anyám üthetett, amikor még a hasában voltam… Nem tudom, ki az apám. Anyámat kérdezte, de nem válaszol rá. Azt mondja, hogy ő sem tudja. Szerintem, kell tudnia. Az nem lehet, hogy ne tudná. Most sem mondja meg, kitől terhes. Bezzeg akkor majd jó leszek neki, amikor majd az újszülöttjét kell ellátni. Addig kedves kislánya leszek, amíg helyette dolgozom, de amikor bölcsibe megy, engem megint ki fog rúgni. Hogy aztán mi lesz? Nem tudom – azzal lehorgasztotta fejét, többé nem szólt.
Az őszinte feltárulkozás belém fagyasztotta a vigasztaló szavakat. Csak üres frázisként hatottak volna.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás