Régebben kedvenc olvasmányaim közé tartozott Déry Tibor: A napok hordaléka c. munkája. Az író semmi mást nem tett, minthogy leírta, ami történt, amit gondolt – akár róla, akár másról. Ez az írás sem lesz más, csak terjedelmi korlátok befolyásolhatják gondolataim oly hosszú és széles hömpölygését, mint a Duna.
2014. március 3. reggel hat óra. Mintha, le sem feküdtem volna, úgy ébredtem. Van benne igazság, hiszen hajnali fél háromra kerültem ágyba. Az álmosság meghatározója lesz a napnak.
A hideg víz, kávé, valahogy helyre pofozza kedélyem. Vigyorgás tükörbe és a gyűrött, borostás arc látványa két pontot javít kedélyemen.
Szokásos reggeli rohanás. Ha tíz perccel korábban kelnék…, de sajnálom az alvástól elvenni. Két dolgot utálok: lefeküdni és felkelni. A két küzdelmes aktus között azonban ott a mély, megzavarhatatlan és kellemes álmokkal színesített pihenés. Aki kellemes álmokat akar, lefekvéskor szépre gondoljon! Idézzen fel lágy dallamokat, virágos mezőt, mosolygó embereket! Működik az önszuggeszció.
Hétkor zutty a kocsiba. Pénzszerzőnek becézem. Jövedelmem jelentős részének eszköze a négykerekű. Most keresztül a városon. Láttam a Debrecenbe araszoló sámsoniakat. Nem szeretnék helyükben lenni (ezt már valahol leírtam). Ráadásul munkagép tartja fel a forgalmat. Az araszoló kocsisor vége a Hajdúsámson táblánál. Emberek! Türelem, türelem, türelem! Sajnos nincs más megoldás. Az egy halálút. Türelmetlenség miatt sok a baleset. Kaporszakállas nagypapa leszek, mire korszerűsítik.
Nincs fizetés. A KLIK megint kitolt a pedagógusokkal. Kollégák mesélték, hogy volt olyan hónap és tanártárs, akinek élelmiszert gyűjtöttek, mert elfogyott a pénze, amelyik harmadikáig kitartott volna. Jó kedélyem némileg csappant.
Tanítványaim nem tanulták meg a Toldi, illetve a János vitéz első két versszakát. Bosszantó. Régebben könyörtelenül egyest adtam volna. Az oktatásban új szelek fújnak. Csínján kell bánni a rossz jegyek osztogatásával. A diáknak a tanulás a kötelessége. Hogyan lesz kötelességtudó- és teljesítő, ha állami elnézésben részesülnek?
Ma megértettem, miért rossz a magyar foci? Egyik szünetben facélzó versenyt rendeztünk. Labdával kellett a fát eltalálni. Én kanyart rúgok a labdába, ami a magyar sport szempontjából már mindegy. De a gyerekek sem jobbak! Verbálisan ugyanolyan jók, mint a felnőttek, ám maximum szócsatát nyerhetnek, meccset nem. Országos jelenséggé nőtte ki magát az alap és tudás nélküli, indokolatlan magabiztosság, önteltség, amely az első próbatételnél látványosan kipukkan, mint a lufi.
Délután vissza a városba. Szmogos. Nem mozog a levegő. A vidéki friss levegő után merénylet a tüdő ellen.
Vásárlás a boltban. A tejföl árát megint emelték. A hivatalos kommunikáció azt hangoztatja, hogy jelentéktelen a magyar infláció. Mint rendszeres vásárló kérdezem: akkor miért emelkednek az árak? A kormány kommunikációja és a valóság köszönő viszonyban sincs.
Hétvégén Mohácsra kirándultam, busójárást látni. Ott volt Áder János is. Akkor nem tudtam, azért némi értetlenséggel nézegettem néhány politikai tartalmú busó transzparenst. Eltelt egy nap, mire magtaláltam a kapcsolatot.
Találkoztam egy volt magántanítványom édesanyjával. Polgárőr. Mesélte, hogy délelőtt gázolt a vonat a Huszár Gál utcánál. Fiatalember az áldozat. Öngyilkos lett. Bátor halált választott. Tette komoly lelkierőről tanúskodott, de azért ezzel az erővel az életre is szavazhatott volna. Nincs a világon olyan probléma, amit ne lehetne megoldani. A halál is egyfajta megoldás, de míg van jobb – és mindig van -, addig inkább azt válasszuk! Gyakran elfelejtjük: csak egy életünk van. Azt kell tartalommal megtölteni. Úgy élni, hogy minden nap öröm, boldogság legyen. Meg lehet csinálni! Nem kétkedni, kételkedni kell! Pesszimistának lenni könnyű. Az erőfeszítések nélkül is elérhető. Kényelmes választás. Harcolni, küzdeni szükséges. Az eredmények nem maradnak el.
Este nincs kedvem tévét nézni. Majd minden csatornán néphülyítő, lebutító sorozatok.
A természettudományos csatornák sem kedveznek nekem. Csupa ismétlés.
Könyv a menedék. Örkény István: Négykezes regény c. könyve került elém. Örkény és Déry Tibor 1954-ben leruccantak a szigligeti alkotóházba. Ketten akartak egy regényt írni. Az előleget felvették, később megint kaptak, ám az állandó viták miatt csak a 63. oldalig jutottak. Akkor befejezték. Levonták a tanulságot: az író továbbra is csupán fél kézzel írjon.
Este tíz körül megírtam ezt az írást, aztán alvás. Mielőtt hatalmába kerít az álom, Vangelis és Ion Anderson duettjét, az I’ll find my way home-t idézem. Ez a zene valami csoda, gyönyör. Az ember beleborzong szépségébe.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás