Lezajlott az Eurovíziós Dalfesztivál magyar válogatójának második fordulója. Ez a verseny hivatott eldönteni, ki képviseli Magyarországot a bécsi megmérettetésen.
Két selejtező végigunatkozása után túl sok jót nem írhatok. Egy-két kivételtől eltekintve, csalódás az egész, pedig a műsor éppen azt akarja elhitetni velünk, hogy amit látunk, hallunk, európai színvonalú. Mint minden más tekintetben, a dalban is messze vagyunk az öreg kontinens jobbjaitól. Elviselhető és megbocsátható, ha egy-két hang elcsúszik, de itt nem erről van szó. Éppen Dér Heni „Ébresztő” c. száma alatt jöttem rá a lényegre: a szerzők erőlködése izzadságszagúra sikeredett. A komponáltak szimplán nem jók, semmilyenek, unalmasak, vagy csak érdektelenek. Dér Heni hangja, színpadi jelenléte sokkal jobb dalt érdemelt volna…, mások is. A kompozíciót, vagy a szöveget nem véletlenül kritizálják oly gyakran a zsűri tagjai. A szókimondásban Pierrot jár élen.
Különben tőle válik a műsor elviselhetővé. A tévénézők jó része miatta kapcsolnak a királyi csatornára, mert botrányt akarnak, amelyen aztán napokig csámcsoghatnak. Pierrot-t villámhárítónak használják, akin indulataikat, feszültségeiket levezethetik. A keményen bíráló zsűritag játékvezető-pótlóként is funkcionál. Szünetel a labdarúgó bajnokság. Zsigeri utálattal, habzó szájjal kinek ordíthatják: hülye bíró, … anyád? Hát a Pierrotnak. Büntetlenül tehetik, mint ahogy a stadionokban is.
Bizonyára nem kevesen vannak, akik az igazságot szomjúzzák, s Pierrotban találják meg a megfelelő delikvenst. Hazánkban hiánycikk az őszinteség. A „Magyarország jobban teljesít”-féle lózungokkal tele a média. Ami rossz, az rossz. Ezt az egyszerű tényt miért ne lehetne kerek-perec kijelenteni? A hamiskásan nyekergő énekesek, a szétcsúszó vokálok, műzúzós rockbandák produkcióiról, semmire való szerzeményekről semmitmondóan értékelni, maga a bűn. Rákay Philip csak jópofáskodik, Csiszár Jenő trendekre hivatkozik, Rúzsa Magdi megbocsátó. Az MTV vezérigazgató-helyettesének modorossága sokakat irritál. Csiszár legalább igyekszik oldani zsűritársai merevségét, bár semmit mondó szövegelése inkább öncélú tudásfitogtatás, időhúzás.
Pierrot producer. Egy befektető szemével figyeli, értékeli a felhozatalt. Világlátott emberként sejtheti a tutit, de rossz magyar szokás szerint a nyáj kirekeszti a fekete bárányt, ha nem „fúj velük egy követ”. Még ítésztársai is nekimennek az őszintének. Szomorú üzenet. Annak van félni valója, aki mer igazat mondani. Gúnyolják, támadják, fenyegetik. Az egyik vesztésre álló együttes frontembere a nézőket úgy buzdította szavazásra (mármint voksoljanak rájuk), hogy az országban csak egy ember van, aki nem szereti őket. Jelentem, legalább kettő. A gyenge muzsika és a tenyérbe mászó vélekedés, a közönség ilyen jellegű manipulálása, nálam kiveri a biztosítékot. Ez a zenekar jóformán még semmit nem tett le a magyar könnyűzene asztalára. Milyen jogon bírál egy több évtizede pályán lévőt, műfajért sokat tevőt? Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy a műsor szerkesztői gyöngyöző homlokkal igyekeznek a banda előéletéről valamit összekaparni, amit beharangozóként, bemutatásképpen, a produkció előtt bejátszanának. Egyszerűbb lenne a jogos kritikát elfogadni, a tanácsokat megszívlelni. A mismástól, az ajnározástól, az alaptalan dicséretözöntől csak elszállni lehet, aminek aztán mindig hatalmas koppanás a vége. Évekkel ezelőtt egy tévéinterjúban Cserhalmi Györgyöt kérdezték sikerei titkáról. A válasz velősen rövid volt: kőkemény munka.
A Dal harmadik selejtezőjével kapcsolatban sincsenek vérmes reményeim. A műsor szervezői képtelenek lesznek a középdöntőre összekaparni tizennyolc színvonalas számot, márpedig a rosszak közül, a kevésbé elfogadhatatlant választani, „nesze semmi, fogd meg jól!” A Bécsbe kijutó az esélytelenek nyugalmával indulhat. Azt sikerként könyvelhetjük el, ha a szám bejut az Eurovíziós döntőbe.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás