A debreceni szurkolókban a június 5-i Kaposvár elleni blama után valami elszakadt. Vitelki Zoltán és gárdája kőkemény kritikákat kapott a drukkerektől szemtől szemben, a lefújást követően. Ez az összetűzés azonban csak egy csepp a hajdúsági csapat kaotikus tengerében.
A centenárium időben távol áll az adott eseménytől, de érzelmileg mégis közelebb hozza az emberekhez a múltat. Június 4-én épp 100 esztendeje lesz, hogy Versaillesben aláíratott a Magyarország sorsát örökre megpecsételő trianoni békediktátum. De miként éli ezt meg a magyarság?
A regnáló kormányok igyekeztek csökkenteni a szülők gyermekeinek iskoláztatási terheit. Ingyenessé tették a tankönyveket, az iskolai étkeztetést, stb. A koronavírus járvány tette azonban majdnem ingyenessé az oktatást.
Most valami rövid, magvas véleményt kellene írni arról, hogy az állam a legutóbbi intézkedései közül melyikkel és mennyire segíti az anyákat, hogy a társadalom időnként felsejlő gesztusai között találhatunk-e olyat, amiből kicsit megkönnyebbülhet az anyai szív.
A napokban gondolkoztam el rajta, hogy micsoda különös érzés kerülget már hosszú ideje. Valahogy képtelen vagyok elviselni ezt az „áprilisi hangulatot”. Pedig sajnos úgy tűnt, sosem ér véget. Rápillantottam a naptárra és fellélegeztem. Az egységes létformává folyt, elveszett idő éledezik és közeleg a nyár, itt van május elseje.
A járvány magyarországi megjelenése és terjedése után sejteni lehetett, olyan nyár vár ránk, amely egészen más lesz, mint az eddigiek. A napokban ugyan bejelentették, hogy a fővárosi gócpont kivételével enyhülnek a korlátozások, de augusztus 15-ig nem tarthatják meg a nagyobb, ötszáz fő feletti rendezvényeket. Elmarad a július végére időzített Campus Fesztivál is.
A kis közösségi ház, ahol főállásban dolgozom, már több mint egy hónapja zárva. A félbemaradt kiállítás képei lehangolóan lógnak a falon, az utolsó előadás székei még a nagyteremben ülnek meredten, és állott a levegő, hiába tárom ki az ablakokat kétnaponta.
Hazánkban és világszerte fokozódik a bizonytalanság a koronavírus miatt, az idő azonban sok esetben sürget. A végzős diákok például arra a kérdésre várják a mielőbbi választ, hogy mi lesz az eredetileg májusi-júniusi időszakra tervezett érettségi vizsgák sorsa. Végül nem kizárt, hogy a magyar rendszerváltás jól ismert kultuszfilmjének egyik jellegzetes mozzanata elevenedik meg.
„Felszabadítónk hősi nevét…”- hangzik az egykor gyakran énekelt úttörődal refrénjének zárósora. A vörös nyakkendős ifjak büszkén zengték világgá, hogy 1945-ben ezen a napon a szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot a német megszállás alól. A szerzeményből azonban véletlenül kimaradt, hogy az igazi megszállás csak ezután következett.
Annak idején a középiskolában egy tanárom azt mondta, a futballpályák lelátói, meg úgy nagy egészében a szurkolói mozgalmak társadalmilag károsak. Csak remélni tudom, hogy ez a tanárom most hitetlenkedve dörzsöli a szemét, látva azt, hogy járvány idején Magyarország és a világ keménymagjai egymást múlják felül, s önzetlenül segítenek, lehetőségeikhez mérten.
Az egészségügyi világhelyzet rohamosan és egyelőre fékezhetetlennek tűnő romlása sok más versennyel, sporteseménnyel egyetemben a tokiói olimpiát is elérte, s maga alá gyűrte. Így kedden hivatalossá vált, hogy egy év csúszással, jövő nyáron rendezik meg a játékokat Japánban.
A korona „háza táján” egyelőre úgy tűnik, most kezdődik a java. Egymással szoros kapcsolatban álló és radikálisan különböző nézetek egyaránt napvilágot láttak és látnak ezekben a napokban. Egy valami azonban biztos, mégpedig az, hogy a végét jósolni nem lehet, de jobb inkább nem is foglalkozni vele. Minél hamarabb jön, annál kellemesebb a csalódás.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.