A magyar kulturális élet legmagasabb állami kitüntetése, a Kossuth-díj körül idén is fellángoltak az indulatok. Míg a díj eredeti célja a kiemelkedő művészeti teljesítmény és az emberi méltóság elismerése lenne, a legutóbbi díjazottak névsora, élén Pataki Attilával, mély morális és szakmai válságot jelez a hazai kultúrpolitikában.
Magyarországon a március 15-i kitüntetések átadása már rég nem az ünnepi emelkedettségről szól, hanem a közvélemény tudatos hergeléséről. Az idei év egyik legnagyobb port kavaró döntése az Edda énekesének díjazása volt. A kérdés nem az, hogy az Edda Művek korai korszakának dalai ott vannak-e a magyar rocktörténelem aranykönyvében, hanem az, hogy maga a karakter és az utóbbi évek megnyilvánulásai méltóak-e a Kossuth-díjas jelzőhöz. Pataki Attila az utóbbi években nem zenei megújulásával, hanem bizarr UFO-elméleteivel és spirituálisnak mondott, sokszor nevetségességbe hajló kijelentéseivel került a címlapokra. Ami azonban ennél is súlyosabb, az a színpadi és azon kívüli viselkedése: a közönséggel való útszéli stílusú, méltatlan szócsaták és a trágár megnyilvánulások éles ellentétben állnak azzal az erkölcsi normával, amelyet egy ilyen rangos díj elvileg megkövetelne. A felháborodás hátterében ott feszül a kontraszt. Miközben a hangosabb, lojálisabb művészek sorra kapják az elismeréseket, olyan szakmai óriások, például, mint Tátrai Tibor vagy Karácsony János, Sztevanovity Dusán, Koltai Róbert, Horváth Károly (Charlie), Pitti Katalin, Szacsvay László, a háttérbe szorulnak. Ők azok, akik nem botrányokkal, hanem hangszeres, zenei tudásukkal, művészi, színházi kvalitásukkal vívták ki a tiszteletet. Generációk zenei, művészi, előadói ízlését formálták alázattal, soha nem tették magukat nevetségessé a közvélemény előtt.
Sokan felteszik a kérdést, miért nem adják vissza a díjat azok, akik méltatlannak érzik a társaságot? A válasz a rendszer cinizmusában rejlik. A Kossuth-díjjal járó jelentős anyagi elismerés (idén kb. 35 millió forint egyszeri, plusz havi kb. 100 ezer forint életjáradék), ami a magyar művészek számára gyakran az egyetlen garancia a méltó öregkorra. Ebben a gazdasági függőségben a politikai hatalom sakkban tartja a szakmát, a díj egyszerre elismerés és megélhetési forrás, ami lehetetlenné teszi a tiszta erkölcsi gesztusokat. Amíg a döntéshozók szándékosan a megosztottságot mélyítik, és a lojalitást a művészi minőség elé helyezik, a Kossuth-díj presztízse tovább olvad. Amikor a politika a kultúrát csak erődemonstrációra használja, nemcsak a díj értéke vész el, hanem a hitünk is abban, hogy a tehetség és az emberi tartás még számít a hazai „KÖZ”életben - minden időben.
Füredy Tibor
Új hozzászólás