A Garam völgyében, a Selmeci-hegység előterében fekszik Léva városa, a felvidéki magyarság egyik végvára. A gazdag történelmi múlttal rendelkező, ma harmincezres település lakosságának csupán nyolc százaléka magyar. Az itt élő maroknyi, magyar református gyülekezet lelkésze a Kassai házaspár.
A várromtól egy kőhajításnyira, a lelkészi hivatalban beszélgettünk Kassai Gyulával, a nyíltan felvállalt magyar állampolgárság felvétele kapcsán kialakult kálváriájáról. A visszaemlékezésben a tiszteletes felesége, Tímea is segít.
– Természetes volt, hogy magyar állampolgár leszek. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem. Emlékszem, aznap semmi más nem érdekelt – akár bomba is robbanhatott volna –, én a magyarországi parlamenti közvetítést néztem. Számomra a magyar állampolgárság a Kárpát-medencében való gondolkodást jelentette, és a magyar – nem a szlovákiai magyar – megmaradás egy fontos lépcsőjének tekintettem, hogy a választások után a Fidesznek ez volt az első intézkedése. Református lelkészként ennek az országnak vagyok a polgára, ahol az állami előírásokat is be akartam tartani. Ha a szlovák törvény bejelentési kötelezettséget írt elő egy másik ország állampolgárságának felvétele kapcsán, akkor eszembe sem jutott, hogy én ezt nem teszem meg. Másrészt úgy gondoltam, ezt a lépést fel lehet használni mások buzdítására, hisz ez egy fontos ügy, továbbá szerettem volna tiltakozni a szlovákiai eljárás méltánytalanságával szemben.
A külhoni magyarok 2011 januárjától kérvényezhették a magyar állampolgárság felvételét. Kassai Gyula már augusztus 25-én Komáromban ünnepélyes eskütétel után magyar állampolgár lett. Szeptemberben pedig a megfelelő szlovák állami szervnél hivatalosan is bejelentette az eseményt. Rajta kívül akkoriban még hatan vállalták fel nyíltan a magyar állampolgárságot.
– A nyilatkozatban kijelentettem, hogy felvettem a magyar állampolgárságot, de szeretném megtartani a szlovákot is. Kettős állampolgár szeretnék lenni a történelmi helyzetemből adódóan. Elküldtem a sajtónak, majd ezt követően beszéltem egyházunk püspökével, a gyülekezet presbitériumával. Mellém álltak, semmilyen akadályt nem gördítettek elém. Miután a szlovák hatóság törölt minden nyilvántartásból, az védett meg, hogy alkalmazásban voltam. Tudomásom szerint nem támadták az egyházat azért, hogy lelkészként ezek után is foglalkoztatott. A nyilvános bejelentés után pár héttel felszólítottak a személyi okmányaim (személyi igazolvány, útlevél) beszolgáltatására. A kiküldött iratban kérdezték, hogy milyen állampolgár vagyok, hol van az állandó lakhelyem, hová költöztem ki… Nem volt egy normális formanyomtatványuk sem erre a helyzetre. Nyilván ezt üresen küldtem vissza egy rövid magyarázat kíséretében, hogy továbbra is ragaszkodom a szlovák állampolgárságomhoz, hivatkoztam ismét a szlovák Alkotmányra, amely kimondja, hogy akaratán kívül senkitől sem vehető el az állampolgárság. Mivel az okmányaimat nem adtam le, szabályszegési eljárást indítottak ellenem, pénzbírságot szabtak ki rám, amit a mai napig nem fizettem be.
A harc két fronton indult meg: itthon, Szlovákiában és az Európa Unió szerveinél. A jogi képviselet anyagi költségét a magyar állam vállalta föl. Az Európai Parlament Petíciós Bizottsága 2013. május 27-én tárgyalta a Lomnici Zoltán által benyújtott indítványt, a felvidéki, állampolgárságuktól megfosztott magyarok esetét. Az ügy pikantériája, hogy az érintettek nem lehettek jelen a tárgyalásnál. A bizottság az eljárást nem tudta lezárni, határozatában kötelezte Szlovákiát, hogy vizsgálja felül a törvényt, és hozza helyre a jogsértést.
– Az ügyünk eljutott az Alkotmánybíróságig, ehhez kellett a parlamenti képviselők segítsége, ugyanis a beadványhoz harminc támogató aláírásra volt szükség. Gál Gábor (Most-Híd) képviselő ezt felvállalta és összegyűjtötte. Az Alkotmánybíróság első körben elnapolta, majd fél év múlva újra elővette a beterjesztést. Szlovákiának tizenhárom alkotmánybírája van, akkoriban csak tizenegy tagja volt a testületnek, mivel a két jelöltet a köztársasági elnök még nem nevezte ki. Függetlenül attól, hogy hány bíró van jelen, az érvényes döntéshez a teljes tagság többsége kell. A szükséges hét szavazatot egyik oldal sem kapta meg. Tehát olyan döntést hoztak, hogy nem született ítélet. A parlament a mai napig nem hajtotta végre a törvénymódosítást. Hiába változtatott mindig a törvényen, csak azok számára tette lehetővé az állampolgárság visszaszerzését, akik életvitelszerűen külföldön élnek, vagy abban az esetben adják vissza, ha a kérvényt benyújtó személy Szlovákia számára fontos. Ez diszkriminatív és elfogadhatatlan.
A Kassai házaspár arcán nyoma sincs haragnak vagy dühnek. Mosolyognak. Széttárt karral néznek rám, amely azt üzeni, Szlovákiától nem várnak ez ügyben többet. Ha a magyarokról van szó, a szlovák politikumot a veszély és a félelem érzése keríti hatalmába. Több mint egy évtizede nincs jogorvoslat… A harc, a védekezés elült. Csend van a kérdést illetően, néha-néha szóba kerül, ahogy legutóbb a tavaly novemberi parlamenti ülésen, de ismét elnapolták, levették a napirendről. Viszont az ég és föld közötti állapota Kassai Gyulának továbbra is fennmaradt. Milyenek a mindennapok, a lelkészi hivatásból adódó ügyintézés, egy postai küldemény átvétele, egy rendőri közúti ellenőrzés? Milyen az élet, ha szükséges a személyi igazolvány?
– Az előző egyházi ciklusban esperese voltam a barsi egyházmegyének. Az egyházmegye hivatalos ügyeit akadálytalanul végezhettem az egyházmegyei gondnokkal együtt, ám bizonyos intézkedések esetében aláírási joggal az espereshelyettesem rendelkezett. Így tudtuk lebonyolítani pl. a banki átutalásokat, állami szerződéseket. Egyházi vonalon a hivatalos ügyintézés teljesen zökkenőmentesen folyt. Amikor a személyim érvényessége lejárt, az egyházközségeink – négy gyülekezetünk van –hivatalos képviselői jogát átadtam a feleségemnek. Az eklézsiáink bankszámláit sem kezelhetem. Az egészségügyi kártyámat sem tudtam megújítani, használom a régit, ugyanis személyi kellene ehhez is. Azt tapasztaltam, hogy több hivatalban elfogadják a magyar útlevelemet, ezért bátran használom az ügyintézésnél, amikor csak lehet. Amikor a személyes folyószámlámnál szerettem volna az adataimat javíttatni, hogy ne a személyi, hanem az útlevél alapján szerepeljek a rendszerben, a hivatalnok gond nélkül átírta. Akkor kicsit féltem, hogy esetleg nem jutok hozzá a bankszámlához, de végül is siker koronázta a próbálkozásomat. Azóta sem intéztem ilyen hivatalos ügyet.
Tímea veszi át a szót:
– Sokszor találkozunk emberséggel is. A hivatalokban dolgozók megértőek, nem bonyolítják az amúgy is kacifántos helyzetünket, hanem segítenek megkeresni a módját az ügyintézésnek. Találkoztunk így már rendőrrel, aki mosolyogva továbbengedett. Természetesen vannak akadékoskodók is, ilyen is előfordul. Amíg érvényes volt Gyula személyi igazolványa, közjegyző által hitelesített, meghatározatlan időre szóló, teljes körű meghatalmazást készíttettünk a számomra. A postai küldemények átvétele például problémát jelent a férjemnek. Azt csak én tudom átvenni. Sok mindent tapasztaltunk, sok mindent tanultunk ez idő alatt. Voltak magyarországiak, akik kijelentették, hogy ez sokat jelent a számukra, gerincet ad nekik. Természetesen megéltük az ellenkezőjét is, hogy mit kell hőbörögni. Léván, a szlovák városvezetőség a polgármesterrel együtt ismeri a helyzetünket. Kezdetben volt egy hűvös távolságtartás – lehet, azt gondolták, hogy szélsőségesek, hazárdőrök vagyunk –, viszont mi mindenben partnerek voltunk és vagyunk. Jó kapcsolatot ápolunk az aktuális polgármesterrel, a városi képviselőtestülettel. Egészen groteszk, hogy minden alkalommal, ha meghívnak valamilyen városi rendezvényre, a levél mindig Kassai Gyula névre jön a Malom utca 4-be, úgy, hogy a férjem nem szerepel a városi nyilvántartásban. Amikor a Magyarországon tanuló gyerekeim részére a kollégiumi szálláshoz igazolást kérek, hogy kikkel laknak egy háztartásban, Gyulát sosem írják rá. Ő hivatalosan nem létezik, nem lévai lakos.
Együtt élnek a helyzettel. Dolgoznak, épp magyar bölcsődét építenek Léván. Komolyan veszik egy végvári vitéz küldetését, hogy a legvégsőkig ki kell tartani. Végighallgatva a történetet, a sok akadályt és küzdelmet, búcsúzóul, utolsóként megkérdeztem, hogy nem bánta-e meg a magyar állampolgárság nyílt felvállalását?
– Úgy éreztem, hogy meg kell lépnem, és nem bántam meg. Bíztam abban, hogy az egyházközségem, az egyházam meg fogja érteni, és ez így is volt. Azt el kell mondanom, hogy nem értük el a célunkat, a társadalom ingerküszöbét nem tudtuk áttörni. Egy református lelkésznek viszont nem ez az elsődleges küldetése. Nekem a szószéken, az igével, az életemmel kell kivívnom a közösségem megbecsülését, hogy együtt épülhessünk, erősödhessünk.
Édes Enikő
Új hozzászólás