Emlékszem. Hideg februári idő volt, amikor a buszon ültünk, és Németországból tartottunk hazafelé. Az egyik ismerősöm szólt hátra, kérdezte, hallottam-e…?
Bár ne hallottam volna öt esztendeje, hogy Kobe Bryant nincs többé. Nem kell Lakers-szurkolónak lenni, hogy átérezzük, azóta is feldolgozhatatlan űr a kosárlabda világában a Fekete Mamba hiánya.
A helikopter lezuhant, senki nem élte túl a balesetet. A legendás nyolcas, huszonnégyes Kobe Bryant és lánya, a tehetséges kosaras, Gigi sem. Noha nem kell mindennek a felejthetetlen tragédiának a meg nem értéséhez Lakers-szurkolónak lenni, én büszkén annak vallhatom magamat. Unokabátyámnak köszönhetem ezt az elköteleződést, és amikor még kissrác voltam, tulajdonképpen hamarabb ismertem Kobe és társai nevét, meg a Lakers színeit mint a kosárlabda szabályait. Ámulattal néztem a meccsről-meccsre legendává érő Mamba utánozhatatlan mozdulatait, és mire felnőttem, kedvenc csapatom újból elhódította a kosárlabdasport csúcstrófeáját, de előtte négy évvel a huszonnégyes letette a labdát, és stílusosan 60 pontos meccsel búcsúzott, legyőzve a Jazzt: „a Mamba elköszön!”.
Elköszönt. Négy évvel később pedig távozott. Méltatlanul korán, lányával, az utóddal, a jövő csillagával együtt. Épp abban az esztendőben, amikor LeBron vezetésével újra csúcsra ért a Lakers-franchise. És milyen kár, hogy ezt már nem élhette meg, az emberi felelőtlenség miatt. Ha akkor nem száll fel az a helikopter…csak sajnos a múltban nincs olyan, hogy „ha”. Talán kicsit megnyugtat, hogy Los Angelesben immár az ő szobra is ott tündököl Kareem, Wilt és Magic Johnson alakjával együtt.
Öt éve már…ötödször is nagyon fáj az a nap, az a pillanat. És a falamon ragyogó huszonnégyes mezre, amelyen a Bryant név szerepel, soha nem tudok már olyan csillogó szemekkel, fájdalom és hiány nélkül nézni…
Barna Marci
Új hozzászólás