Vajon a vasút munkatársának joga van-e valakitől megvonni az utazás lehetőségét, ha csupán ruházata, vagyis inkább mondjuk úgy, „aromája” nem kifejezetten kellemes jelenség? Szembeállítható-e a köz véleménye az alapvető jogokkal, ha a rend egy pillanatig sem borul?
A Magyar Államvasutak szolgáltatásait igénybe véve utaztunk a napokban. A klasszikusan szocreál hangulatot árasztó, fülledt, kissé dohos kocsiban gyakorlatilag minden hely foglalt volt, egy-két olyan szűk szék volt szabadon, amelyre a helyjegy váltása nélkül használható járaton egyelőre nem ült senki. Erős aromát árasztó, kellemetlen, szúrós szagú utas férfi szállt fel a szerelvényre. Talán nem veti fel a pénz, talán nem tehet róla, talán korán ítélkezünk. Noha valóban kellemetlen utastárs volt, s még a kocsi másik felében is érezni lehetett, hogy valami nem stimmel a levegőben, nem szóltam, cimborám is hallgatott. Sajnos van ilyen. Nem ritkán. Többen azonban hangosan adták a tisztelt utazóközönség tudtára, hogy az erős ammóniabuké nem teszi élvezetesebbé az amúgy is monoton, roppant unalmas és frusztrálóan lassú zakatolást. A krónikához tartozik, hogy a férfi csendben lépett az üléshez, a külföldi fiatalembernek hangosan, tiszta angolsággal, kissé félve, de udvariasan köszönte meg, hogy leülhet mellé, majd csendben révedt maga elé, mintha üveges, fáradt tekintetével saját élettragédiáján gondolkozott volna. Majd várt. Várt, hogy megérkezzen oda, ahol talán várják.
A jegykezelő új felszállók után érdeklődve lépett be az ajtón. Az utazásra jogosító tikettet sem kérve, arrogáns hangnemben szólította fel a kellemetlen ájert kibocsátó utast, hogy a kocsi terét elhagyva lépjen ki, távol a publikumtól vagy a szerelvényt hagyja el a következő megállóban. Semmi reakció. A második, majd a harmadik felszólítás még feszültebb volt, mire a férfi nagy nehezen, lassú léptekkel vette az irányt a vonat vége felé. Nem tudjuk, mi lett a sorsa. Nem tudjuk, mi volt a sorsa.
Lehetséges volna, hogy jeggyel rendelkező, az utazásért fizető utast jogaitól ily módon lehet megfosztani, akárcsak utolsó megmaradt méltóságától és egy szem önbecsülésétől, pusztán a köz érdekei miatt? Talán igen. Talán az empátia sem utolsó tényező. Valóban kellemetlen az ilyen szituáció. No, de hogyan lehet ezt méltósággal és emberien kezelni? Lehet, hogy már sosem tudjuk meg…
Barna Marci
Új hozzászólás