Olvasmány

Véletlenül. Pedig nagyon akartam évekig, de nem kellettem. Utálták az illetékesek, hogy haknizom, az éjszakában dolgozom, meg a nappalok is foglaltak voltak. Reggel nyolctól munkahelyem volt, aludtam három órát, majd irány a színpad, meg a lokál. Nem sírok, szerettem. Ez volt az életem, és mi tagadás,  jól is  kerestem. De vonzott az újságírás.

Éppen a Kölcsey Művelődési Központban bóklásztam, amikor összefutottam egykori technikumi társammal, aki éppen a Napló pártrovatának volt a vezetője.

Ott áll a vasút mellett. Elődjeit felváltva, évtizedek óta mutatja a távot (2236-ot, azaz 223,6 km-t), melyet a vonat Pesttől idáig megtesz. Szerelvények tízezreit látta: személyt, tehert, újabban IC-t, korszerű Taurus és Traxx villanymozdonyokat, de régebben például Kádár különvonatát, amint húzott Moszkva felé, mert Brezsnyev elvtárs magához rendelte a pártvezért. Elhaladtak mellette azok a marhavagonokból összeállított szerelvények, melyek az 1956-os forradalom leverését követően összegyűjtött forradalmárokat Munkácsra szállították. Látta a doni katasztrófából sebesülteket hazaszállító kórházvonatokat, Horthy Turán vonatát, az I. világháború román frontjára vezényelt csapatokat.

János bácsi nem mai kakas, de ha kedve szottyan, még mindig emberkedik. Márpedig szottyogat, főleg ha némi erjesztett gyümölcsléhez jut. Otthon zugivó, mert oldalbordája sodrófával egyengetné derekát, ha acetonos leheletét érezné. Igaz, erős távolságból vizslatja, ugyanis az öregtől tönkre mehetnének a fogkrémgyártó cégek…, de János bá’ is gondoskodik szeszpárolgásos lélegzetének álcázásáról.

Bár az idő objektív, mi mégis szubjektíven éljük meg. Tíz perc lehet egy röpke pillanat, de gyötrelmesen hosszú is. Lelki állapotunktól függ, pedig egyik és másik esetben is hatszáz másodperc. A kiválasztott hattized óra, a nap mindössze 0,69 százaléka, de azért ennyi idő alatt is sok minden történhet.