Karácsony második napjára(!) Révész-Závodi műsort hirdettek a debreceni Kölcsey Művelődési Központba. Szerencsére nem olyan címmel, hogy Piramis koncert, mert akkor nagyon elégedetlenül botorkáltam volna ki a teremből.
Révész-Závodi: Piramis évek – így hírelték - becsületesen, mert, mint utólag beláttam, erről szólt a karácsonyi program.
Kíváncsian figyeltem, milyen lesz a teremtöltő korosztály, és nem csalódtam, mert a kevés fiatal, huszon- harmincéves mellet döntően az ötvenen túliak váltottak jegyet az estre.
A kezdő gitárhangok után lassan oldódott a hangulat, nem úgy, mint negyven évvel ezelőtt Zagyvapálfalván, amikor 18 évesen láttam először a Piramist. Persze, akkor én is fel voltam pörgetve, hiszen a koncert előtt három órával, az önkéntes cimboráimmal pakoltuk be az együttes mázsás hangfalait, erősítőit a színpadra. Micsoda érzés volt azokat a dög nehéz hangszekrényeket emelgetni, amelyeken Som Lajos basszusgitárjának hangjai dübörögtek, vagy Gallai Péter Szállj fel magasra dallamaira könnyeztek a lányok, akik aztán karjainkba omlottak a szerelemtől. (Csak reméltük…) Akkor az első hangok felzendülésekor már üvöltöttünk, mint a sakál.
Hát, most elkezdődött a koncert, az ötvenes hallgatók fegyelmezetten ültek - én is. A hangulat persze fokozatosan szállt fel magasra, nem volt egy villanásnyi unalom se, de akkor ért igazán zenitjére, amikor a Závodi Jánost segítő gitárosok és a dobos szóló betétet kapott. Dicséret illeti ezért a zenészeket, mert idáig is és innentől a végéig is emelkedő volt a hangulat, a műsor jól felépített volt, akár egy piramis.
Őszintén megvallom, olyan elvárásokkal mondtam le a karácsonyi vacsorámat, hogy Piramis élményben lesz részem. Aztán rövid idő alatt rájöttem, tévedtem. Hiába, hogy a 72-ik születésnapját a szentestén ünneplő Závodi János még mindig lazán és gyorsan fogja a hangokat a Gibsonon, és hiába múlja felül az ősdobos Köves Miklós Pinyót az új ütős, csak hiányzik az idén szeptemberben 66 évesen elhunyt Gallai Péter és a zenekaralapító Som Lajos, aki két éve pengeti a Fender basszus húrjait odafenn. Várhattam, várhattuk a piramisos hangcsodát Révész Sanyitól, ám a „kölyök” valamiért nem tudta vagy nem akarta kiénekelni az oly szeretett magas hangokat. (Pedig mennyit mérgelődtem apámra, aki háremrendésznek csúfolta.) Aztán egyszer csak megjöttek azok a régen hallott hangok, de utána nem nagyon. Csupán egyszer-kétszer. Hogy miért, nem tudom. Nem feltételezem, hogy annyit esett a hangja, hogy szinte csak reppelni tud. Az biztos, konferálás közben többször krákogott. Remélem, csak múló megfázás, és másoknak, más koncerten megmutatja azt az eredeti alexes hangot, hiszen az volt a Piramis!
Visszatérve az emelkedő hangulatra: nagyon szép este volt, minden kielégítetlen elvárásunk ellenére egy új, de mégis piramisos arculattal lettünk gazdagabbak. Sok zenét más hangszerelésben hallhattunk, amiért senki nem mehetett haza csalódottan. Legalábbis azok nem, aki tudomásul vették, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek óta eltelt egy kis idő.
És nem csak a zenészek, hanem fölöttünk is.
Barna Attila
Nehéz megszólalni egy igazi rocklegenda koncertje után, de némi véleményt mégiscsak illik megfogalmazni. A Kölcseyben a Piramis együttes ikonikus kettőse a Révész-Závodi duó repített vissza a 70-es, 80-as évek világába. Mondhatom, szinte leírhatatlan érzés volt élőben hallani szüleink egykori kedvenceit.
Bár az együttes úgyszintén legendás tagjai, Gallai Péter és Som Lajos már az égi színpadon zenélnek, a Debrecenbe látogató két veterán szinte eredeti pompájában csillogtatta meg a Piramis-slágereket. Tizenkilenc éves fejjel többnyire csak rádióban és neten van lehetőség az efféle zenéket elérni. Néha azonban mégis adódik egy-egy ilyen páratlan alkalom, hogy a múlt század meghatározó zenei figuráival élőben is találkozhat az ember. Összehasonlítási alapként tehát csupán a telefonomon tárolt Piramis-alkotások és a YouTube szolgálhatott. Mindezeket egybevetve azt mondhatom, hogy Révész hangján érezni némi minimális, természetesnek mondható kis változást, de néhány méterről, ha becsukom a szemem, egyszerre ott érzem magam a 80-as évek közepén, amikor édesapámék „lázadó fiatalokként” tombolnak a Kóbor angyalra. Révész Alex mindenféle gátlástól mentes, vonaglásszerű mozgásában csakugyan a fénykor köszön vissza. Személy szerint nem kifejezetten érzem problémának, hogy némelyik ütemet már csak nehezen vagy egyáltalán nem tartotta ki kristálytisztán. Azért nem tartanám ezt negatívumnak, mert jócskán előfordultak kifejezetten magasban lévő hangok, amelyek hallatán rendre tátva maradt a szám. Csak a hab volt a tortán, hogy a ráadásban lejátszott Ajándék című dalkölteményt együtt, illetve felváltva énekelte a tisztelt publikummal.
Závodi gitárjátéka elsőre talán nem is kifejezetten volt feltűnő. Haladva a dalokkal azonban mégis szembesülni kellett vele, hogy a komoly tekintetű zenész szinte rezzenéstelen arccal, követhetetlen kézmozgással, hibátlanul kelti életre az akkordokat, pont, mint néhány évtizede. Ehhez társult szimbolikussá vált hajkoronája, amelyet természetesen ezúttal is „magával hozott”.
Valami olyasmivel lehetne az estét összegezni, hogy nosztalgiában és egyben felemelő újdonságban is részem volt. Szenzációs dallamok, korszakalkotó slágerek és két meghatározó személyiség. Fogalmazhatok úgy is, hogy évszázadok múltán is szívesen hallgatnám majd a Piramist - már, ha volna két életem.
Barna Marci
Új hozzászólás