Siófoki kiruccanást tettünk szeptember végén. A Balaton-parton természetesen még mindig nem találok semmiféle kivetnivalót, maga a hamisítatlan szabadság életérzése, egy közösségi összetartozás mintapéldája. A MÁV azonban jócskán szolgáltatott beszédtémát, és még nyakunkban a súlyos csomagokkal, táskákkal, a budapesti loholás, metrózás sem volt olyan fárasztó, mint kibírni az államvasút kínszenvedését.
A nyári főszezon befejeztével már nem elérhető a MÁV közvetlen, déli partra tartó járata, az ikonikus AranyPart Expressz. Ennek hiányában, gazdaságos utazási formát választva, országbérlettel egyszerűbb az egy átszállásos, pesti váltással történő utazást választani – ilyen formán elérhető a két InterCityvel való odajutás. Persze, jogos lehet a felvetés – az olcsó országbérlet fényében vállaljam a bosszúságot. Könnyű azt mondani, kérem. De a történet mégis magáért beszél, hogy miért illik magasszintű bohózatba az, ami miatt sem oda, sem vissza nem lehet zökkenőmentesen eljutni. Odafelé tartva a budapesti átszállásig szinte minden rendben volt. Kőbánya kifejezetten nyugodt körülményekkel fogadott, a metrózás valóságos szociográfiai tanulmányként szolgált. Aztán jött egy rossz megérzés, amely be is igazolódott…
Talán azzal még nincs is feltétlenül gond, hogy elfogynak a helyjegyek, hiszen a számozott ülésekkel, de nem feltétlenül helyreszóló jegyekkel igénybe vehető gyorsvonati kocsik még mindig ott vannak. A baj ott kezdődik, ha több helyjegyet értékesítenek mint ahány utas van, és a másik, egyébként IC-kocsi x-edik helyére szóló jeggyel az utas átmegy a gyorsvonati kabinba, ahol az ugyanazzal a számmal ellátott székre ülne le, de nem tud, mert már ott is ülnek, valóban oda szóló tikettel. Milyen kényelmes is volt majd’ másfél órát állnia talán úgy száz-százötven embernek a fülledt, „szocreál aromájú’ vagonban…na jó, hogy őszinte legyek, a mellettünk végre feltűnő kék Balaton látványa egy picit megnyugtatott.
A nyugalom, a buli, a jóérzések két napig tartottak, majd jött a hazaút. Letörve kellett konstatálni, hogy már nem követi utunkat mellettünk a magyar tenger, nem felhőtlen kék az ég, májusig búcsút intünk Siófoknak. Tegyük hozzá, korrekt volt az utazás, a negatív előjelek ellenére: Siófokon egy másik, hasonló irányba közlekedő járatra bejelentettek egy diszkrét hatvankét(!!!) perces késést. Egyébként működött a WiFi, tiszta volt a mosdó, kellemes volt a levegő, sőt, az ülések alatt is volt kiválóan szuperáló konnektor. Mindez az utasellátó-idill egészen Székesfehérvárig tartott, ahol a hangszóróból jött a hír: „Tisztelt utasaink, felsővezeték-szakadás miatt a vonat bizonytalan ideig a székesfehérvári állomáson várakozik.” Megvolt a helyjegy, jó volt az IC minősége, aztán egy pillantásra minden, mintha megismétlődne. Átterelték a jónépet egy jóval alacsonyabb minőségű, épp mellénk begördülő szerelvényre, majd újabb szűk egyórányi vigyázban állás következett, persze jókora népsűrűséggel. Ezt még a járat mozdonyáról ránk visszanéző Weöres Sándor sem tekintette jó szemmel…
Aztán végre Kelenföld, onnan Kőbánya. De legalább hazajutottam.
Barna Marci
Új hozzászólás