Olvasmány

1951-ben a Rákosi korszak első éveiben az ország a hidegháborúra készült. A honvédség létszámát háromszázezer főre duzzasztották, a kötelező szolgálati időt három évben állapították meg. A szigorú fegyelem, a súlyos szankciók alkalmazása a katonai kihágások, szabálysértések megelőzését szolgálták. Mégis akadtak katonák, akik különböző okok miatt megszegték a szabályokat, megtagadták a parancsokat.

Érdekes, hogy a magasra nyúlt férfiak körében mennyire gyakori a Picur becenév. A fölénk tornyosuló látvány és a becézés adta összehasonlítási lehetőség mindig mosolyt varázsol az arcokra.

Közel kétszáz kilométert autóztam a határ menti kis faluig, s bár sosem jártam még itt, azonnal megtaláltam a főtéren magasló katolikus templomot. Hetek óta készültem már erre az útra, erre a beszélgetésre, erre a „gyónásra” a régen látott baráthoz, aki Isten szolgájául szegődött, s akivel az elmúlt harminc évben talán, ha hatszor találkoztam.

Vihar előtti komor csend. Fekete fellegek egyetlen masszává egyesülve araszolnak a sík vidéken. Tüzes nyilak vágnak fájdalmas, mély sebeket földbe, fába, házba. A távoli villanások hű kísérője, a mennydörgés moraja még a levegőmolekulák trillióinak (vagy több?) súrlódásában vész el. A közelben villás farkú fecskék cikáznak. Komoly rendet vágnak a repülő rovarok magas páratartalomtól elnehezülő szárnyú egyedei között. Verebek nyugtalanul ücsörögnek a fákon. Elviselhetetlen csiripelésük félelmüket jelzi.

A járdai forgatag kellős közepén, megzavarhatatlan nyugalommal két középkorú asszony beszélgetett. Napi nyűgjük, a bevásárlást letudva, pletykára éhesen szaporították a szót. Feléjük közeledve egy szaftos szerelmi háromszögről összeszedett információk zárómondatait hallhattam: