A napokban elővettem laptopomon gyerekkorom egyik kedvenc videojátékát, a Half-Life többszörös díjnyertes, a mai napig úttörő folytatását, a sci-fi-horrort az akció magasiskolájával ötvöző Half-Life 2-t. Veszélyes játék. Hibátlanságával függőséget okoz.
Annak idején, amikor 2004-ben megjelent a Gordon Freeman fizikusdoktort középpontba állító FPS (belső nézetes lövölde), önmagában mérföldkőnek számított. A Valve által kiadott, a Valve’s Source engine motoron alapuló játékszoftver grafikája, látványvilága egymagában is díjnyertes lehetne, ehhez pedig parádés hangzás és egészen kiváló, cseppet sem monoton játékmenet csatlakozik. Apropó, játékmenet. Csaknem egy évtized után vettem elő ismét az egyik kedvenc játékomnak számító HL2-t és két folytatását, de szinte minden állomáson sikerült valami újat felfedeznem. Felnőtt fejjel a City17-ben zajló, a Combine (az ellenséges hadsereg) által generált és fenntartott diktatorikus anarchia pedig a narratíva újraolvasásában egészen új értelmet nyert, mint annak idején, amikor gyerekként fogtam hozzá játszani. Egyedi vonása a cselekménynek, hogy előzetesen nem kapunk átfogó képet arról, hogy mi is történik, csupán sejthetjük, hogy a Black Mesa nevű kutatóközponthoz köthető kísérletből fakadó történetről lesz szó. Ahogy egyre több segítő és ellenséges karakterrel találkozunk, úgy jutunk egyre közelebb a megoldáshoz, és kapunk több és több részletinformációt. Igen, az ellenségeink is segítenek ilyen téren, hiszen az antagonista, a káoszt irányitó tudóssal, Wallace Breennel is folyamatos közvetett kapcsolatban állunk üzenetein keresztül. A hős segítők közül viszont már nem lehet egyértelműen megállapítani, ki is áll a középpontban, hiszen láthatatlan elsőszámú segítőnk is akad, Eli Vance személyében, lánya, Alyx viszont fizikailag is végigkíséri mozgalmas utunkat, akárcsak a többnyire láthatatlan, ám olykor látomásszerűen felbukkanó és megszólaló G-Man. Hosszú lenne felsorolni a protagonisták és antagonisták listáját. Egyvalamit azonban vitathatatlanul megállapíthatunk: az őket életre hívó mesterséges intelligencia is jelesre vizsgázott. A mellettünk álló, velünk dialógust folytató karakterek, mint emberek, vortigauntok követik mozgásunkat, az ellenséges katonák Gordon Freeman minden mozzanatára másképp reagálnak – a helyzettől függően úgy, hogy ők kerüljenek ki győztesen a párharcból legyen szó akár gépkarabélyos lövöldözésről, vagy kézi közelharcról.
Ami magát a történetet illeti, a Half-Life 2 alapcselekményében a City17-et kell felszabadítani, majd miután elértük a Citadel névre hallgató, szürreálisan magas tornyot, a földöntúli portálok aktivációját kell megakadályoznunk. Akárcsak a HL2: Episode One cselekményében, amely sokkal sterilebb környezetet kínál, mint előzménye. A tetőpont azonban az Episode Two eseményeiben érkezik, amikor célunk maga a kialakult portál bezárása, ártalmatlanítása, újra a mocskos, porig rombolt, félig erdei, White Forestbeli, félig roncstelepi laboratóriumokból. Mindeközben egyre több és több combine-al találkozunk, és embertelen fegyvereik, mint a hatalmas méretű és erejű striderek és különböző robotok próbálják nehezíteni a küldetések teljesítését. A történet azonban egy pillanatra sem laposodik el, ráadásul lehetőség van azonnali mentésre is valamennyi ponton, tehát az akciótól sosem mentes előrehaladás során történt „meghalások” sem jelentenek problémát.
Érdekesség, hogy a Valve 2005-ben prezentálta mindössze pár perc alatt végigjátszható HL2-fejlesztését, a Lost Coastot. Ennek célja a High dynamic range rendering (HDR) segítségével létrehozott még valósághűbb grafikai elemek (víz, torkolattűz, mozgás) bemutatása volt. Bár a Lost Coast alapvetően nem hivatalos tagja a HL-kánonnak, mégis akad lehetőségünk néhány combine és az ő pusztító gépeinek kiiktatására. Ha pedig már folytatások, a HL olyannyira népszerű és kiváló a mai napig, hogy a Valve Half-Life: Alyx címmel 2020-ban kiadott egy VR-szoftvert, amelyben Alyx Vancet alakíthatjuk.
Összességében úgy gondolom, megérte beleölni ezt a jónéhány órát, hogy addig is újra belecsöppenjek a City17-ben uralkodó káosz lehetetlen forgatagába. Ez a játék méltán érdemelte ki megjelenése után a legjobb játéknak járó elismeréseket, sőt, 2012-ben még az évtized játékának is megválasztották. Veszélyesen tökéletes. Egy pillanat alatt függőséget okoz, olyannyira, hogy egy helikopter hangját meghallva az égen rögtön a fekete Hunter-Choppert keresem.
Barna Marci
Új hozzászólás