Kiss Karcsi, művésznevén Ludwig von Bétoven, a fényesudvari kocsma előtti padon komoly harcot vívott a gravitációval. Minden igyekezetével próbált függőlegesen maradni.
Jobb könyökével erősen megtámasztotta az ülőalkalmatosság karfáját, így egy időre stabilizálta helyzetét. A képén a megoldás örömének bárgyú vigyora jelent meg. Közben fogai, mint egy vízimalom, őrölték a szotyit. Héjukat orbitális pályára köpte, csapódtak a flaszterbe, mint a második világháborús szovjet katyusák rakétái. Kis Grofó (ha zenéjét zsigerből utáló szerző jól írta nevét) aktuális zöngeményének szaggatott dúdolgatásával színesítette mámoros délelőttjét.
Kovács Feri, alias báró Liszt Franz A Rosseb Essen Belé, a pad mellett terült szét, mint hazánk legkiterjedtebb sík földrajzi területe. Ágyéka környékéről vékony nedvességér indult útjára, mint egy szaharai lefolyástalan folyó. Az is csordogál egy ideig, míg a hőség az utolsó vízcseppet is a levegőbe párologtatja.
Ludwig a csordogálásra pislantva dünnyögte orra alá:
- A francba! Minek iszik az olyan, aki nem bírja.
A látványon hamar felülemelkedett, agytekervényeiben teret engedve a világ nagy dolgainak. Mert itt van példának okáért a migránskérdés.
- „Nem kértük, nem hívtuk őket – indult be gondolkodása. – Mégis jönnek. Az még nem elég: követelőznek, meg egyre agresszívebbek. Nekünk nem kellenek az ilyen emberek. Menjenek a francba!” – a felszólításon felvidult, hirtelen poént csiholt belőle – Menjenek a francba, az annyit jelent, hogy menjenek a Feribe! – azzal röhögve a szeme világa az önkívületi állapotában fetrengő haverjára révedt.
Az erős szellemi tevékenység kimerítette, ám pihegését újabb agyalmány akasztotta:
- „Az ellenállás mértékegysége a partizán per négyzetkilométer. Magyarországon a második világháborúban értéke az egy egészet sem érte el. A szocialista rendszerben mégis egymillióra duzzadt a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége tagsága. Annyira illegalitásban álltak ellen, hogy maguk sem tudtak róla. A háború után az emlékeket agyturkászok segítségével hozták a felszínre a tudatalattiból.”
Megnyugvással töltötte el, amiért magyarázatot talált a milliós rejtélyre. Közben feltűnt neki a megállóba egymás után beálló két 5-ös troli. Mióta egy áramos uzsgyi a Hajnal utcától a Vágóhíd utcára akart befordulni, a debreceni tömegközlekedésen a legkevésbé sem csodálkozik. Azért furdalta a kíváncsiság, azonban a mai napig várat a válasz, mert a haver az egetverő hortyogásból váratlanul nyöszörgésbe váltott:
- Ludwig, adj egy bagót!
A megszólított törvénytisztelő állampolgárként reagált:
- Francikám, ki van írva a táblára: az üzlethelyiség előtt 5 méteren belül tilos a dohányzás!
- Le van ejtve. Add a cigit!
Ludwig a fejével nemet intett. Feltápászkodott. Imbolyogva a műintézmény bejáratához támolygott. Nadrágzsebéből mérőszalagot kotort elő. A kocsmaajtó és a Franz közötti távolságot becsületesen lemérte:
- Öt méter harmincegy centi – bólintott elégedetten, azzal már nyúlt is a mellényzsebében lapuló cigis dobozért.
Báró Franz hosszasan kotorászott a staubok között, míg végre rászánta magát egynek kipiszkálására. Többszöri próbálkozásra sikerült a cigit és az öngyújtó lángját egyeztetni. Mélyet szippantott tüdőtorpedójából, majd zsákként dőlt vissza a bitumenre.
Ludwig is visszazöttyent a padra. Újra fix alátámasztást keresett. Most a változatosság kedvéért egy Bunyós Pityu nótára gyújtott rá. A dallam nyekergése közben újra a körülötte zajló életre bambult.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás