„A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás” (Márai Sándor)
Kovács Ákos Kossuth-díjas dalszerző-előadó neve sokak számára ismert Magyarországon. Az egykori Bonanza Banzai együttes alapítójaként került a köztudatba, majd szólókarrierbe kezdett. Emellett bemutatkozott már költőként, színészként és rendezőként is. Nemrég Debrecenben a prózaíró Ákossal találkozhatott a közönség az Ezt nem lehet megúszni című novelláskötetének bemutatóján. Ezen a különleges estén az író személyes hangú beszélgetésen vezette be a hallgatóságot saját alkotói világába. Ennek apropóján kérdeztük a szerzőt, ezúttal nem a zenei pályájáról, hanem irodalomról, élethelyzetekről, tradícióról és önismeretről.
Az irodalom, az olvasás iránti szeretete már gyermekkorában meghatározó volt. Sokat olvasott a család házi könyvtárából, fiatalon átélte azt a katarzist, amelyet csak az olvasástól kaphat az ember. Elmondása szerint hamarabb szerette az irodalmat, mint a zenét. Mindig is a leírt, kimondott szó bűvöletében élt, ez vezette el a szépirodalomig.
- Színházi munkáiban, Krúdy-hangoskönyvében vagy önálló estjén, ahol Arany János műveit szólaltatta meg, előadásmódjában az érzékeltetés igénye meghatározó volt. A novelláskötet megírása közben mennyire volt fontos szempont a hatáskeltés?
- Szenvedélyes történetmesélő vagyok, szeretek sztorizni. A legkedvesebb íróim nem szöveget gyártanak, hanem emberi történetet akarnak elmesélni, őket szeretném követni. Nem minden esetben alkalmazható módszer, de a kötetben szereplő monológok esetében arra törekedtem, hogy az élőszóban előadott történetekre jellemző dinamika, hatásmechanizmus megjelenjen az írott szövegben – annak ellenére, hogy ezek a történetek ilyen formában soha nem hangzottak el. Az volt a cél, hogy a pillanat hevében születő, beszélt szöveg frissessége, vagánysága megmaradjon, ugyanakkor jól olvasható, koherens anyag legyen.
- Milyen élethelyzet ihlette ennek a novelláskötetnek a megírását?
- Némi túlzással azt mondhatnám, hogy a kötet igazi előzménye több évtizednyi olvasás volt, valamint figyelmes gyűjtőmunka. A környezetemben létrejött élethelyzetek, személyes élményeim, mások történetei egyaránt hatottak rám. Végső soron a pandémia tette lehetővé, hogy a korábbi írásokat rendszerezzem és újabb novellákat is írjak: a koncertek elmaradtak a járvány miatt, nem utaztunk sok ezer kilométert, mint más években. Írni viszont karanténban is lehet.
- Íróként mi a meghatározóbb szempont: a szakmának vagy a közönségnek megfelelni?
- Nem igényem, hogy bárki íróként tartson számon, épp elég, ha embernek tartanak. Ma még néha ezért is küzdeni kell. A novellákkal nem akarok „betörni” vagy „helyet követelni”, mint némely kritika fogalmazott, egyszerűen szeretnék én is megszólalni ezen a nyelven. Írok, ez lett az életem. Azoknak szól, akik olvassák, és nem az elutasításban érdekeltek. Nincs bennem megfelelési kényszer, de persze szeretnék megfelelni azoknak a szerzőknek, akik katartikus hatást tettek rám. Az ő nyomukban szeretnék járni – saját hangon megszólalva.
- Juhász Anna irodalmárt idézném: „Közel vagyunk egymáshoz, és közel vagyunk magunkhoz, ha elolvassuk Kovács Ákos novelláskötetét. (…) Leginkább önmagunkkal találkozunk a novellák olvasásakor: a történetek finoman vezetnek minket saját kérdéseink felé: kik vagyunk, honnan jövünk, látjuk-e az életünk apró és fontos mozzanatait, vagy sem.” Az önismeret az élet számos területén megjelenik, a hétköznapi helyzetektől kezdve egészen az emberi kapcsolatokig. Szükség van az embereknek önismeretre, esetleg az önreflexió a meghatározó, hogy jobbá tegyük a jövőnket?
- Számomra nem létezik írás önreflexió nélkül. Jó, ha az ember el tudja helyezni magát a világban. Nyilván a neveltetés és a tapasztalás is meghatározó, de nem lehet mindent saját tapasztalat útján megtanulni, mert rövid az élet. Az ember szempontjából üdvözítő megoldásokat a tradíció tárolja el az új generációknak. Nem véletlen, hogy egy nem túl jóindulatú erő mindig a hagyománytól próbál eltávolítani minket.
- Az Ezt nem lehet megúszni tizenhét novellájában választ kaphatunk arra, hogy hogyan vélekedik az emberi kapcsolatokról, a világról. Milyennek látja a mai társadalom helyzetét? Szükség van nézőpontváltásra? Segítségünkre lehet ebben ez a kötet?
- Tradíció nélkül talajtalanok vagyunk, lebegünk a semmiben, önnön nagyszerűségünk pillanatnyi buborékjában. Atomizált társadalomban élünk, elfelejtettük, hogy a generációk tanulhatnak is egymástól, főleg a fiatalabbak az idősebbektől. Rettegünk, de legalábbis idegenkedünk a tekintélytől, a természetes hierarchiát nem akarjuk elfogadni. Megszoktuk, hogy minden relatív, egyrészt-másrészt élünk és érvelünk, szükségmegoldásokhoz folyamodunk. Például lelki bajunkkal, megoldhatatlannak tűnő személyes problémáinkkal nem a nagyszüleinkhez futunk, hanem vadidegen lélekgyógyászok bőrdíványain siránkozunk, komoly óradíj mellett. Nyilván léteznek olyan traumák, amelyeket csak professzionális segítséggel lehet feldolgozni, de abban hiszek, hogy az emberre a közvetlen szeretet jobban hat, mint bármi más. Jó tanulni az időseinktől, a nálunk tapasztaltabbaktól, akik már megoldottak komoly problémákat, túléltek elképesztő válsághelyzeteket, megéltek veszteséget és sikert is.
- Mindannyiunk életprogramja, hogy tapasztalatok alapján, akár olvasás által tanuljunk, fejlődjünk: ez az, amit nem lehet megúszni. Milyen korosztálynak ajánlja a novelláskötetet? Mit adhat azoknak, akik elolvassák?
- Helyesebb, ha az olvasók nyilatkoznak erről. Szerencsére nagyon sokféle embert érdekel ez a könyv: a kiadvány a tavaly szeptemberi megjelenés óta már három utánnyomást ért meg. Itt, a debreceni könyvbemutatón jelen volt diák és tanár, óvodapedagógus és könyvtáros, üzemmérnök és aneszteziológus egyaránt. Kamaszok, fiatalok, középkorúak, idősek. Kaptam olyan visszajelzést is itt a helyszínen, hogy valakit sok év kihagyás után ez a könyv vezetett vissza az olvasáshoz. Nem tudok ennél nagyobb jutalmat elképzelni.
- Számos területen ért el sikereket, rendezőként is kipróbálhatta magát, hiszen a kötet két novellája alapján forgatókönyvet írt, és rendezőként leforgatta, összevágta az anyagot. Tekintsünk egy kicsit a jövőbe. Lesz folytatás?
- Ez a kisjátékfilm az inasmunkám. Hábermann Jenő producertől bizalmat és lehetőséget kaptam, valamint komoly szakemberekből álló stábot, akik szeretettel és odaadásssal dolgoztak. Hittek bennem. Nagy színészeink szavaztak bizalmat a kezdő rendezőnek: Papp János, a főszereplő odáig ment, hogy elmondta, nem szerepet játszott itt, hanem az életét. Hálás vagyok a lehetőségért, és természetesen örülnék, ha lenne folytatás. Ha már a jövőbe tekintünk, számomra központi kérdés, hogy láthatom-e a gyermekeimet felnőni, találkozhatom-e az unokáimmal. A jó pályát megfutni, a jó harcot megharcolni: ilyen egyszerűnek tűnő ambíciók éltetnek.
Uszó Ildikó
Új hozzászólás