Nagyszalontán született 1817. március 2-án a vagyontalan család tizedik gyermekeként. (Kilenc testvére közül csak a legidősebb, Sára maradt életben.) Hatvanöt évesen halt meg Budapesten 1882. október 22-én a magyarság egyik legtiszteltebb, legszeretettebb lírai és elbeszélő költője. Mint epikust ismerjük inkább, Toldija és ugyancsak zseniális balladái halhatatlanná tették. A Magyar Tudományos Akadémia tagja s egy időben főtitkára volt. Magyarra fordította Aristophanes összes műveit valamint Shakespeare három darabját: János király, Szentivánéji álom, Hamlet. Mint alanyi költő nagyon szemérmes, tartózkodó volt, ebből örvendetes módon ki tudta billenteni Petőfi Sándor, minden idők legnagyobb magyar költője. Legendás volt ez a barátság – mint ilyen a leghíresebb a magyar irodalomban -, kettejük kapcsolatát-levelezését, egymáshoz szóló költeményeiket tanulmányozni egyszerre jelent művelődést és gyönyörködést.
(es)
Barátomhoz
Petőfihez
Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:
S mily szívesen fogadnék szót neked!
De átkozott gebe az a Pegaz,
Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.
Tegnap már mintha írni kezdenék,
Egészen a tollrágásig menék,
De, varjú tépje meg a rossz lovát,
Hiába biztatám, hogy: co tovább!
Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talán
Egy kis Petőfiség ragadna rám:
Lekarcolék egy pár „hozzá”-t, „felé”-t,
Csuklott a múzsa s rámrivallt: „elég”!
Mit is haszontalankodom vele,
Mikor szivem zsibajjal van tele.
Vendége jött s avval sok a dolog,
Minden kis érzelem sürög-forog.
Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,
S egymásba ütközik minduntalan.
De nem csoda, a szív vendége nagy
S igen kedves neki, mert az te vagy.
(1847 szept.)
Új hozzászólás